– Képzeljék, – mesélte titokzatosan – fölkeltem, kinéztem az üvegajtón,
hát a szomszéd veranda korlátján ott áll egy rettenetes alak. A ruhája
lógott rajta, a haja össze-vissza cibálva, az arca dagadtracsípve a
széltől… Istenemre, az anglikán lelkészné szelleme volt. Szakasztott
olyan.
– Álmodta – jegyezte meg Ziegler.
– Jöjjenek mind fel a verandámra. A túlsó karfa deszkája le van törve,
odalátni. A párkányon a hóban lábnyomok. Különben is tisztán láttam, s
azt is, hogy a rémes jelenség az anglikán pap ajtajáig támolygott.
– Persze, kimenni nem mert – szólt közbe újra Ziegler.
– Elég, hogy élek. Más nő szörnyet halt volna.
E pillanatban az ebédlő ajtaja fölnyilt, a társaság kővé meredt.
Az ajtón az anglikán lelkész jött, karján csúnya kis asszonyával. A
jámbor papocska pirulva, de sugárzó arccal mesélte el, hogy felesége az
éjjel visszajött. Csak Zürichig jutott el a vonattal, tovább nem bírt a
fájdalomtól. Visszautazott az utolsó állomásig, és mert nagy,
gyámoltalan tájékozatlanságában egyebet nem tudott tenni, a hegyeket
gyalog mászta meg.
– Szegény kis jószágom – fordult a férfi a magából kikelt, meghajszolt
asszonykához.
Nem lehetett kicsi dolog: az irtóztató főhnben húsz kilométert mászni,
éjjel egyedül…
Az asszony mosolygott, odaadón, mint aki boldog, hogy áldozatot
hozhatott a szerelméért.