Ekkortájt volt, hogy Hugh egy délután fölment Mercatiékhoz, meglátogatni
a gyógyuló kis Loloticát.
A gyermeknek aznap szabad volt egy órára fölkelnie. Egész betegsége csak
múló hurut volt, de még nagyon kellett rája vigyázni. Hugh bájos
jelenetre nyitott rá; Madame Mercati zöldselyem ruhájában, lilavörös
sáljában, ölében az édesen szép gyermekkel, valami nagyon színesen
megfestett Madonnához hasonlított.
Katina adta a gyermeket az asszony ölébe és most elibe jött Hughnak.
– Oh, Mister Foorte, nézze, nézze a mi kis angyalunkat! Úgy-e, milyen
drága, úgy-e, nem is látszik, hogy beteg volt?
A fiú pedig látta, hogy Lolott szeme karikás, hogy aranyos bőre kicsit
elfakult. Odament, megsimogatta a leányka haját és ölébe csusztatott egy
bonbondobozkát.
– Grazia, monsieur Hugh, – csacsogta a gyermek szokott keveréknyelvén,
amelyből Hugh rendesen egy szót se értett. De azért ők ketten igen jó
barátok voltak.
Madame Mercati fürkészve nézett a fiú arcába. Milyen szép volt az ma!
Bronzszín homloka alól mint két hideg fénykéve sugárzott a tekintete, de
ajka körül eltörületlenül lebegett valami mosolyféle. Nyugodt volt,
szinte boldognak tetszett…
– Ah, boldog! És nélkülem, más által – másnak…
Ez a gondolat olyan keserűen lepte meg az asszonyt, hogy hirtelen a
szeme könnyel telt meg.
– Mister Foorte, – szólt Katina – nem is gondolja, mire határoztuk el
magunkat. Leköltözünk a Svájci Házba… Igen, ne nézzen olyan meglepődve
ránk. Frozinának igaza van, hogy télidőben nem kedves idefönt. Minden
ételt hidegen kapunk föl és az étkezéshez lejárni éppen nem kellemes.
Beszéltem Freynéval, van két üres egybenyíló szobája az ön folyosóján.
Így a verandán is együtt lehetünk.
Hugh úgy érezte, mintha üldöznék s már nyomában lennének üldözői.
– És… mikor? – kérdezte csengéstelen hangon.
– Mihelyt Lolotica kimehet. Nos, örüljön hát, rossz fiú, vagy talán ön
nem tud örülni semminek?
– De igen, hozzácsempészett orchideáknak – jegyezte meg Madame Mercati
kicsit gúnyosan, mert fájt neki a fiú kedvetlensége.
Hugh nem felelt és az asszony ismét megbánta megjegyzését.
Így történt, hogy mikor egyszer Ginevra sétájából hazatért, a verandára
érve ott látta Madame Mercatit és Katinát; kettejük között pedig üresen
állott Hugh heverője. Ginevra nem érzett akkor semmi rosszat. Az ő
szerelme kívül állt téren és időn: semmiféle külső körülmény nem
csúszhat gátul Hugh és őközéje.
A fiú később jött ki és az ajtóban állva pillanatig Ginevrát nézte.
Aztán lefeküdt és mert Madame Mercati folyton figyelte őt, nem mert
többé a leányra nézni. Ez így volt aznap délután, így volt másnap.
Madame Mercati kitünően értett hozzá: lefoglalni Hught. Ő nagyon is
tudta, hogy a térbeli, időbeli távollét milyen sokat tesz. Minden remény
nélkül és mégis görcsösen ragaszkodott Hughhoz, hogy elhagyattatásának
katasztrófáját legalább halogassa.
Megbeszélte vele, hogy reggel a fiú kopogjon ajtajukon, hogy együtt
jöjjenek reggelihez. Hogy azután együtt sétáljanak és Katina menjen a
gyermekkel, mert ő inkább tud bánni vele. Azonkívül mindig voltak
fölolvastatni valói és mindig félbenhagyta délelőtt a sakkjátszmát, hogy
délután folytatni kelljen. Csak így tudott nyugodt lenni, ha szeme elől
el nem tévesztette a fiút.
Így mult el pár nap és Ginevra meg Hugh szerelme lélekzethez se jutott.
De azért a lelkük szüntelen egybe volt fonódva. Ahányszor Hugh a leány
csókjára gondolt, oly gyöngéd, átfinomult érzés lepte meg, hogy az
szinte már nem is volt szerelem, hanem valami vallásos rajongónak
extázisa… És mert úgy el volt tépve tőle, néha szinte úgy tetszett,
mintha csak hajdan, álmában történt volna, hogy megcsókolta a leányt.
A hurok pedig egyre szűkült körülötte.
Egy délelőtt, mikor a portás a verandán kiosztotta a leveleket, Madame
Mercati kis asztalára heliotropszínű, illatú borítékot tett. A bélyegzőn
Malignes állott.
– Prisse bárónétól? – kérdezte Hugh.
– Tőle. Tessék. Azaz, hogy ön nem ért eléggé franciául.
– Jön?
– Még pedig a napokban. Mikor van huszonhetedike?
– Az talán épp ma van, Madame.
– Képtelenség.
– Várjunk csak… holnap van. Az ember itt az időszámítást is elfelejti.
– Nohát csak legyen is holnap. Önnek elibe kell ródliznia Hüsli-ig.
Tizenegykor elindul és ebédre megjönnek.
Hugh bólintott, bár nem örült egy cseppet se. Mindez csak újabb és újabb
elfoglaltságot, lekötöttséget jelentett. És ő úgy szomjazott édes,
zavartalan együtt-egyedüllétre Ginevrával. Milyen messze volt tőle a
leány! Más időben kelt, másokkal reggelizett, egyedül sétált, és a
verandán három heverőnyire volt. És mégis, mindennek az adott színt,
jelentőséget, hogy ha tőle eltépve is, de ott volt, közel volt a leány,
hogy hallotta ruhája zizzenését és néha felészállhatott a tekintete…
Másnap Hugh elródlizott Prisse báróné elé.
Mielőtt elindult volna, kilopózott a tizenegy óra előtt még rendesen
néptelen verandára, mintha ott dolga lenne. Tett, vett a heverője körül;
ujságokat, leveleket tépett össze, mintha kis asztalát rendezné… De
Ginevra nem volt sehol.
A fiú szíve sűrű árnyékban volt, mint a táj, amelyre halott pilleárként
szakadt a hó. Mennie kellett és egy tekintetet se vitt magával… A szánkó
lassan csúszott vele az országúton lefelé. Neki nem volt szabad sebes
iramban vágni neki az útnak, megártana… Madame Mercati egy csokor
heliotrop virágot is kezébe adott, – a báróné kedves virága volt ez –
hogy azzal üdvözölje az érkezőt; és ez is akadályozta Hught a szabad
hajtásban. Minden öröm, könnyűség nélkül kormányzott a szakadó hóban,
mindig lefelé: messzi a magasban hagyva a bércbástyázta fogházat, ahol
ők, az életből kirekesztett rabok éltek.
A hó zizzenő zuhogása elzsibbasztotta, zsongította érzékeit: ismét
fantáziált. Arra gondolt, hogy ha most Ginevrával találkoznék és maga
mellé emelné a szánkóra és együtt siklanának alá messzi, nagyon messzi,
egész az életig…
De nem jött szembe senki, csak a szél, fehér, holthideg foszlányokat
csapva arcába, ajkaira, – és a hófoszlányok könnyé olvadtak a pilláin.
Hüsli néhány faviskóból álló falucska volt, ott váltották a lovakat.
Azonban Prisse, keresztnevén Zerna bárónő nem jött meg a déli
szánrajjal, és Hughnak délutánig kellett várnia. Tennie nem volt mit, a
kis vendéglő egy-két ujságját rövidesen kiolvasta, rántottáját, fanyar
veltlini ürmösét hamar elköltötte és így csatangolni ment. Mert nála a
csatangolás az élet egyéb, neki tiltott tevékenységeit pótolta: munka
volt, sport és szórakozás.
Pár helyt az erdőben ösvény volt taposva, ott kóborolt a zizegő
hózivatarban. Sehol egy lélek sem járt. Az emberektől távoleső tájak
csodálatos csöndje terjengett erre, amit nem tör meg, sőt még aléltabbá
ringat a szélzümmögés, a hópergés vagy a fák suhogása: szenvedni és
ujjongani tudó lényektől élettel át nem itatott, vegetáló némaság! És
Hugh hirtelen megállott. Keserű gondolat állította meg. Arra gondolt,
hogy vannak emberek, akik nem csatangolnak örök magukbarogyó
kitaszítottságban, akiknek az élet asztalánál terítve van,… akik
kézenfogva hazaviszik azt, akit szeretnek; akiknek nem lopni kell
egy-egy cseppnyit a boldogság mézéből, hanem vastag aranysugárban
csordul az ajkaikra… Igen, vannak, akiknek a csók mindennapi kenyerük…
Kitárta a karját és mint a sivatagban szomjan elepedő vízért,
belekiáltott a szélbe:
– Ginevra! Ginevra…
De senki se jött. És akkor a karjait leejtette, felnézett a hófehér
viharba, némán, szinte megfagyottan. Hirtelen távoli, tompán szűrődő
száncsengők muzsikája lebbent feléje. Akkor megfordult és visszaindult.
Későre érkezett: a báróné már a vendéglőben ült a bonne-nal és a
kislányával. A kisleány beteges, szöszke gyermek volt, az arca szintelen
és fonnyadt, mint valami elkényszeredett, meg nem pirult almácska, a
szeméből koraokosság tekintett.
Annál üdébb, gyermekesebb volt a báróné. Fürtözött hamvasszőke haján
ragyogtak az olvadó hócsillagok, pikáns kis arca rózsás volt, és friss
ajka az egész éttermet becsicseregte.
– Ah, Mister Foorte, milyen kedves ötlet, hogy elénkbe jő!
A fiúnak eszébe jutott a virágcsokor. Künt felejtette a szánkón. Utána
ment, de a virágokat már megcsípte a fagy.
– Bocsánat, báróné, a virágok már nem oly üdék, mint a délben, mikor
vártam.
– No igen, hisz ön szépen gondozta őket. Úgy látszik, most is olyan
élhetetlenke, annyira nem ért az udvarláshoz, mint tavaly! Hanem ezt a
telet nem fogja szárazon elvinni. Nézze meg az ember! A legarravalóbb
ember az egész Svájci Házban és nem akarja teljesíteni hivatását!!…
És megfenyegette a fiút remekül manikürözött rózsaszín ujjacskáival.
Hugh zavarban volt. Eszébe jutott a tavalyi tél. A báróné úgy
cserélgette lovagjait, mint a keztyűit. És nevetett rajta, meg Madame
Mercatin. Milyen holt, nyugodt idő volt az…
Fölfelé a báróné Hught a szánjukba ültette. Sorban kikérdezte
mindenfelől és megelégedve bólintott, mikor a fiú a férfivendégek számát
fölsorolta.
Madame Mercati a szálló előtt várt rájuk, mert a báróné külön
postaszánon jött és az egyenesen a szálló elé hajtott.
Félhatkor közösen uzsonnáztak a nappaliban. Lolotica és Edith baronesz
gyorsan összebarátkoztak, a társalgásuk ugyan furán ment, mert Lolott
göröggel és Edith angollal keverte a franciát. Hugh, mint nagy gyermek,
szintén a gyermekekkel foglalkozott: egész a vacsorára hívó első
gongszóig velük játszott, akkor azonban eltűnt. A két hölgynek ez szinte
kapóra jött, most már nyiltabban cseveghettek. Madame Mercati azelőtt
éppen az ura látogatását adta elő, de a báróné ásított és alig figyelt:
– Jó, hát ez így volt. De mi van a szíveddel?
– Zerna… kezded?
– Csak nem vagytok még mindig közömbösek?
– Ő nem az többé.
– Hogyan… bomlik?
– Csakhogy másért.
– Mit? És te ezt megengeded? No hát téged igazán szentté kell majd
avatni a halálod után. Természetesen nyolcvan év mulva. És kiért,
milyenért?
– Meglátod.
– Szép?
– Hogy nem vagyok irígy, abból láthatod, hogy megmondom: a lehető
legszebb.
– De hiszen akkor rám is veszedelmes lehet.
– Nagyon szép, de nem a veszedelmes fajtából.
– Szóval csak szeretni tud, vagy nem szeretni. Az édes arany középutat a
kettő között nem érti?
– Nem, akár csak én.
– Elég kár! Tudniillik nálad. Gyógyhely flirt nélkül nem használ. Ez
kérlek a kúrához tartozik. Persze nem kell a dolgot fölfujni, nem kell
regényt csinálni belőle, hanem a kúrával együtt félbehagyni… No de várj
csak. Rá fogok pirítani Hughra…
– Az Istenért, ne tedd. Én is csak sejtem…
– Itt tehát szépen megváltozott minden. Alig várom a fejleményeket.
Neked vissza kell hódítanod őt.
– Hogyan? Nincsenek fegyvereim…
A báróné nevetett.
– Nincsenek? Szóval a csatát csak ezért nem veszed föl… Hisz akkor már
te is léptél egyet tavaly óta…
Madame Mercati nem figyelt e megjegyzésre.
– Legalább is az övéihez mérhető fegyverem nincsen. Ő szép, finom,
gyönyörűen öltözik… fiatal… És én… aki olyan gyűröttnek érzem már magam…
– Az élet hétköznapjain. De ha akarnád, kivirulnál… Várj csak. Beteg-e
az a szépséges vetélytársad?
– Betegebb mint én.
– Ez már a te fegyvered… Lány?
– Lány.
Zerna hátravetette a fejét, lemosolyogva barátnőjét.
– És neked nincsenek fegyvereid?
Zerna gyermekszemének zöldeskék tengerén apró, gonoszkás bolygótüzek
imbolyogtak, friss szája édes-érzékien szétnyílva nevetett.
– Frozina… te bolond… neked nincsenek fegyvereid? Hajolj csak ide, súgok
valamit.
Madame Mercati nem mozdult. Arra Zerna hajolt hozzá, egyenest
belekacagva szemével az asszony riadt tekintetébe:
– … asszony vagy.
Ginevra kint feküdt a hóviharban. Egészen egyedül.
Hught egész nap nem látta és ő, aki az egyedülléthez úgy hozzá volt
szokva, mint a levegőhöz, a mindennapi kenyérhez, most egyszerre az
egyedüllétet elhagyottságnak érezte. Tudta, hogy Prisse báróné ma
érkezik, tudta, hogy Hugh vele és Mercatiékkal fog uzsonnázni és
átvillant rajta: miért nem lehet Hugh egy percre se övé, hanem mindig a
másoké…
A hópihék mind fénytelenebbül, szürkébben keringőztek alá, lassankint
leborult az este. De Ginevra nem gyújtott villanyt, nem vágyott a
könyvei után. A szerelem nagy, örök, emberről-emberre szálló bibliáját
betűzgette első gügyögéssel: saját vergődő szívét… Csodálatos történetek
voltak ott számára beírva: általa még soha nem olvasott lapok…
Mert nincsen a világon szentebb, csodatelibb történet, mint az olyan
lány első szerelme, aki távol minden földi gondolattól, a szerelem
fázisairól semmit se tud: annak minden új lépés új kinyilatkoztatás,
édes, riasztó meglepődés, fölfedezés…
Már elhangzott az első gongszó és ő mégse ment a szobájába, átöltözni.
Hirtelen a vesztibül ajtajában Hught pillantotta meg. Mikor Ginevra
reánézett, akkor a fiú szinte futott feléje és mindkét kezébe vette a
leány kezét.
– Olyan régen nézem… mondta gyengéden.
Ginevra megszínesedett.
– És olyan szomorú volt. Bántotta valami?
A leány szeme elfátylasodott.
– Én bántottam?
A leány a fejét rázta, de a szemén a fátyol könnyé fényesedett.
Hugh szédítő fájdalmat érzett, az első könny volt, amit a leány szemében
látott.
– Fájt, hogy egyedül volt?
Ginevra igent intett.
Hugh lehajolt a leányhoz.
– Ginevra, én mindig vele vagyok. És akármikor, akárkivel lát és
akármilyennek lát, ne felejtse el, hogy minden hazugság, csak egy igaz.
Tudja mi?
A leány szeme a fiúéba fogódzott és igent mondott.
– Hogy szeretlek és hogy a lelkem csak a tied.
Ismét megcsókolta a leányt, hanem most mohón, mintha esküjére ajakával
ütne pecsétet.
Másodszor gongoztak, válniok kellett.
Hugh egyenest az ebédlőbe ment, Ginevra pedig öltözködni. Sötétkék
bársonyruhát vett föl, rája régi, csontszínű irlandi csipkekendőt; így
olyan volt, mint valami édes, régi, megsápadt kép; csak az ajkán
felejtődött ott valami enyhe pirosság…
A vacsorához elkésve, csak leves után érkezett.
Mercatiék Hughval és a bárónéval külön asztalnál ültek. A báróné
hirtelen Madame Mercatira nézett és a tekintete azt kérdezte:
– Ez ő?
Hugh gyengéd, szinte ölelő pillantást vetett feléje.
Ziegler, aki mióta szülei hazamentek, a közös asztalnál ült, de a
rosszul sikerült szánkózás óta Aiméenek folyton hátat fordítva,
Blumerhez fordult:
– Most már itt az ideje, hogy lefényképezzem őt. Egészen különleges
jelenség, nemde?… És ezzel akar az a kísértet…
Blumer bólintott.
Ginevra pedig, a ráirányuló tekintetek, megjegyzések közepette minden
fölött állva, szívében Hugh esküjével, ajkán Hugh esküjének zálogával,
fejét magasan hordva, ragyogó, boldog álomként ment végig a termen…