Másnap főhn kerekedett. Zúgott a szélvész a ház körül és szobáikba űzte
az embereket. Sokan rosszabbul érezték magukat, Lieslről az a rémhír
kelt, hogy láza negyven felé emelkedik.
Ginevra némi lelkiismeretfurdalást érzett. Mióta oly drága az élete,
hogy nem megy föl néhány emeletet egy beteghez?… Igaz, vak
engedelmességet fogadott az orvosnak… Tétován állott a hall egy
szögletében, kezében a Lieslnek szánt sisakvirágcsokorral.
Egy írlandi férfiismerőse, ki beteg feleségét ápolta itt, látva
habozását, megszólította:
– Miss Hardings, ön most dilemmában van. Föl kellene mennie és nem
szabad lépcsőt járnia. Lehet-e ezt a kettőt egyeztetni?
A leány fejét rázta.
– Dehogy is nem lehet. Például, mi fölvisszük önt. Nemde, Ziegler úr?
Hisz ön éppoly atléta, mint jómagam. Összefogjuk a négy kezünket, Miss
Hardings beül a hintába, – ilyen könnyű teherrel akár fölrepülünk.
A leány elpirult a bizarr ötletre.
– Mister Cowlin, az nem illő.
A körülálló hölgyek nevettek.
– Fényes ötlet. Szó sincs róla, hogy ne illenék. A cél szentesíti az
eszközt.
Aimée föl akart rohanni a lépcsőn, Lieslhez.
– Pardon, a dolgot meglepetésnek szántuk. – És egy idősebb hölgy
megfogta Aimécske szoknyáját.
A két férfi összefogózott.
Ginevra elsápadt, de azért odalépett hozzájuk, a karjuk alkotta hintába
ült; és két kezével megérintette a vállukat. Azok megindultak vele
fölfelé.
A leány lassan megszínesedett, a tréfa derűt hintett szívére; hajkoronás
fejét magasra emelte.
A felső emeletnél le akart szállani.
Ziegler és Cowlin a fejüket rázták. Liesl ajtajáig vitték, ott Ziegler
szabad könyökével föltárta az ajtót az alacsony tetőszobácskára.
Valami csodálatos látvány lehetett a bentvalókra: amint az ajtó
föltárult és azon mint két izmos rabszolga egy törékeny királyasszonyt,
hozta a két férfi Ginevrát; nagy vigyázva, hogy a leány öléből a
virágcsokor ki ne forduljon.
A szobában homály volt és Ginevra pillanatra semmit sem látott; de
hirtelenül mintha két éles ezüst penge futott volna szívéig: szemben
vele, az ablakhoz támaszkodva Hugh állott, dermedten, márványsápadtan…
A szobácska legmélyén állott Liesl ágya; és a láztól gyötört leányka,
mintha csodát látna, felült, arcán a rózsák még bíborabbra gyultak,
karját lassan tárta az ágyáig hordozott látomás felé…
– Drága, drága… csak ennyit tudott rebegni.
Hugh erősen a leányra szögezte szemét, ajka fájdalmasan rángott. Míg
Liesl boldogan, nyugtalanul suttogott és Ginevra türelmesen figyelt
rája, Hugh fejében Madame Mercati fulánkos szavai vergődtek, új életet,
sőt jelentést nyerve: hogy Ginevra nem az a bevehetetlen,
megközelíthetlen szentség, akinek hitte…
De aztán érezte, hogy nem csak az fáj neki, hogy Ginevra amazok karján
pihent, hogy liliomkeze a vállukat érintette, hanem hogy amazok erősek,
karjukra vehették őt és ő gyenge, ő beteg, aki soha nem emelhetné ölébe,
nem vihetné magával…
Köszönt és kitámolygott a szobából.
Künnt beborult már: a tó színén felhők repdestek, mint tépett fehér
sirályok; a hegyekről habfehér gomolyok hömpölyögtek. Előbb apró eső
szitált, azután sűrű hó foszlott alá.
Reggelre a táj meg volt halva: de ez csak tetszhalál volt.
Hugh némán, elkékült ajkkal feküdt a verandán. Nem olvasott, hanem
szünetlen egy pontot bámult: a városka hóbaöltözött kis tornyát.
Ginevra szíve megdermedt a hó láttán. Annyi virág fult beléje… A tájék a
maga lucskos fehérségében kimondhatatlanul idegen volt neki – és Hugh
dermedt némasága még idegenebb.
És akkor különös dologra szánta magát, amire eddig soha: ő szólította
meg a halálos mereven fekvő fiút.
– Mister Foorte, ez itt mindig így lesz ősszel? – És a tájra mutatott. A
fiú Ginevra felé, oldalra fordult és alig hallhatóan felelte:
– Így. A virágok nem érnek rá hervadozni… Megfagynak.
És visszafordult, hanyatt; behúnyta a szemét és többé szót se szólt.
Este Madame Mercati egy kicsit diadalmasan fogadta a fiút.
Mercati úr ma ismét korábban tért álomra és magukra hagyta őket.
A fiú nem szólt. A keze sajátosan csüggött alá, mint a törött szárnyak:
arcára mindent eláruló fájdalom volt fagyva.
– Mister Foorte, – kezdte az asszony – ön nagyon rosszul ismerte
önmagát, hogy diplomáciai pályára készült… Tegnap délután Miss Hardings
rabszolgákkal hordatta magát körül, mint holmi Semiramis vagy Salome; és
ön most erre olyan szomorú, mintha valakije halálán lenne…
A fiú, mintha késsel vagdosnának feléje, kezét maga elé emelte és
hátrább lépett:
– Ön kegyetlen… madame – rebegte és pár percnyi tétovázás után elment.
– Ez nem a helyes út hozzá… villant át Madame Mercatin. Így be fog
gubózni, mint a selyemhernyó. Inkább bizalmát kellene keresnem, akkor
őszinte lesz és tudni fogom, hogyan áll a lánnyal…