A nyár gyorsan, lobogva égte ki magát; tudta, hogy kergetik, nyomában az
ősz iramlik. Csodálatos, mélyvidéken soha nem látott pompával lángoltak
a mákok, a hamúkék óriásbogáncsok; s az érika rózsaszínlila szőnyeget
vont a tó köré. A szőnyeget a tövisrózsák ezüst meg arany csillagokkal
hímezték tele, fönt a sziklák pedig, mintha vérük buzogna ki, üdepiros
alpesi rózsákat fakasztottak magukból.
Ginevra megszédült ennyi virágtól; szíve hangosabban vert, áttetsző
arcába hajnalszín vérhullámok hömpölyögtek, ha a tó mellett járkált és
mindig gazdagon tért haza sétáiból.
Különös, álomszerű élet volt az, amit Hugh mostanság élt.
Mióta Mercati úr megérkezett, asszonya a közös verandán nem jelent meg
többé sütkérezni. A délelőtti kúra alatt a fiú meg a lány egyedül
hevertek a verandán. Hugh ez órákat szünetlenül, kimondhatatlanul
sóvárogta. Esténkint elhatározta, hogy másnap egy a leányhoz közelebb
eső heverőre költözik, hogy megkérdi tőle, akar-e sakkozni és fel fog
olvasni valamit neki, vagy éppen beszélni fog vele…
A napirend az volt, hogy reggel korán sétálni kellett, és csodálatosmód
szinte mindig úgy esett a dolog, hogy Madame Mercati már este számot
tartott Hugh másnap reggeli kíséretére. A fiú szégyelte visszautasítani
az asszony fölszólítását és nem is bízott benne, hogy a leányt
megtalálná, mert az majdnem mindig más, nem igen járt utakat választott.
Mikor aztán a séta végeztével Mercatiéktól a felső villánál elbúcsúzott,
gyorsabb léptekkel kanyargott a szállóig, sietett ki a közös verandára.
Az most, a nyári vendéghiány miatt csak kettejük tündérerkélye volt.
Első pillantása mindig a leány szögletébe esett: néha ott látta virágai
között, ír költők kis bőrkötésű könyveivel a kezében és a könyvből
felpillantva, a leány ilyenkor nyájasan fogadta köszöntését.
Máskor a leány puha, selymes takarója összefogva hevert a nyugágy
matrácán: a csipkés kispárna áhítva várta fejének könnyű terhét.
Ilyenkor várni, várni kellett; néha keveset, néha órákat. Mikor aztán
jött: fején lebegő fekete sáljával, magához lazán szorítva új kincseit:
virágait; mikor elment mellette és fátyla hűvös fuvalmat csapott néha
arcába, vagy éppen megérintette őt, mint gyengéd cirogatás…
És aztán, mikor lepihent, nem messze tőle és behúnyta a szemét, vagy
édes-komoly arccal mélyen elmerülve olvasott… Ilyenkor minden tegnapi
terv megdőlt: Hugh nem mozdult, szíve a torkában vert, ajka
összefogódott, szólni nem bírt, csak egyetlen édes, bódító tudatba
burkolózott: hogy ő itt van, közel van; hogy érzi virágainak, hajának
illatát.
És aztán ebédre gongoztak: a szálló túlsó szárnyának magánverandáin
sürgés-forgás kelt; Ginevra pedig fölült, letette könyveit és bement
szobájába rendbe szedni magát: reggeli heverőruháját síma angol
öltözékkel cserélte föl, nyakából a haját föllebb rakta és egy-egy
antik, különleges ékszert csatolt hol a hajába, hol csuklójára, vagy a
nyaktövéhez, a ruha kapcsolását fogva össze vele…
Egy ilyen álomdélelőttön, mikor Hugh minden pórusával, egész lelkével a
leány közellétének gyönyörében fürdött, hirtelen a veranda alatt, a
sarjadzó mezőről valaki a leány nevét kiáltotta:
– Miss Hardings, virágok királynője, ma önre gondoltam sétaközben!
És Ziegler, a multesti hegedűs hirtelen pompázatos, sötét ultramarinkék
enciánacsokrot hajított föl, át a korláton, egyenest a leány ölébe.
Ginevra pillanatra megütődött a kissé fura föllépésen. De az enciánák
tündöklő bársony kékségére bámulva, megbocsátotta azt.
– Milyen szépek… köszönöm.
És felült és hálát intett a kezével.
– Majdnem az égig másztam érettük, dicsekedett a fiú. De önhöz ez a
virág illik legjobban, először is, mert a kék a nyugalom színe. Továbbá…
pardon, fölmegyek és közelből mondom meg ezt.
– A kék a gyász színe, – felelte a leány.
– Ah, de nem ez a kék. Ez bíborkék, épenolyan pompás, mint a bíbor.
És Ziegler fölhágott a futó repkénynek tett kis létrán a veranda
korlátjára és beugrott a leány mellé.
– Miss Hardings, ön az emberre mindig kék benyomást tesz. Én úgy is
hívom: a kék leány… A bőre határozottan kékes, a haja is, mindig kellene
hát valami kéket viselnie. Izé… ne vegye rossz néven, én mint művész
mondom ezt. Igaz, hogy én zeneművész vagyok, de én a hangokat is
színeknek érzem és viszont. Ezek az enciánák az ön szimbólumai.
Bíborkékek. Engedje, hogy hintsem a ruhájára őket.
És mielőtt a leány tiltakozhatott volna, szétbontotta a sötétkék
kelyhekből álló bokrétát és reászórta a leány aláomló ruhájára.
– Ah, Ziegler úr, ön barbár! Hiszen ha fölkelek, leperegnek és
rájuklépek…
– És aztán? Hadd hulljanak ön elé, hadd tiporjon rájuk… kérem, ne
söpörje össze őket! Mister Foorte – nemde remek képet ad így Miss
Hardings? Ezek a sötétkék csillagok az ő fekete ruháján…
Hugh dermedt fájdalomban bámult a jelenetre. Ziegler hangosan, tolakodón
és elháríthatatlanul férkőzött a leány közelébe; hízelgett, kritizálta
és tanácsokat adott neki: mindez vérig korbácsolta a néma, érzelmeinek
semmi formát adni nem tudó fiút.
Mikor Ziegler a korláton át visszaugrott a mezőre, Hugh hirtelen fölkelt
és a leány elibe állt.
– Dobja el az enciánákat – szólt hozzá hirtelen és gyűlölettel nézett az
ultramarinkék harangocskákra.
Ginevra rácsodálkozott és a fiút ez kijózanította.
– Bocsásson meg, – szólt elcsendesedve és harag helyett zavar költözött
szemébe. – Ziegler… tolakodó. És én… kérni akarom, ne tűrje.
A leány még csodálkozóbban nézett fel fektéből a lábánál álló fiúra.
Sokáig, szótlanul bámult reá, mintha ébredne és rá akarna ismerni.
– Mister Foorte… szólt végre, miért mondja ezt?
– Miért? Mert – és a fiú ajka megrándult – … csak azért, mert fáj nekem.
A leány lelkében csodálatos kondulást érzett, mintha arra, mint alvó
harangra ráütöttek volna. Elkalandozó tekintetét hirtelen ismét a fiúéba
vetette; mint két gyengéd remegő sugár, folyt a tekintetük egybe.
Az első pillanat volt, hogy közeledtek egymáshoz.
Később Hugh azt gondolta, hogy Zieglernek megint igaza volt. Megint
fölfedezett, szóba foglalt valamit, amit ő csak sejtett: hogy Ginevra
valóban olyan, mint egy pompázatos, bársonyosan kék virág.
Ezen a délben Aimée kissé duzzogva adta át Ginevrának Liesl legújabb
üzenetét.
– Miss Hardings, tessék a levél. Ámbár ön nem fog hederíteni a
tartalmára.
– Miért mondja ezt, Mademoiselle Weber?
– Mert ismét hívja önt és persze, önnek egyéb dolga van.
Ginevra kissé furcsának tartotta a megjegyzést.
De nem felelt, hanem leült a rikító alpesi rózsákkal ékesített
asztalhoz, háttal az ablakfalnak. Az ebédlő halkan, kellemesen zsongott,
a leves után már a halat hordták fel a bóbitás leánypincérek, mikor
Ginevra kibontotta Liesl levelét:
»Miss Hardings, kérem, jöjjön föl hozzám. Úgy únom magam. Kicsit jobban
vagyok. Csak harmincnyolc a lázam. Nagyon vágyom ön után. Nagyon únom a
fekvést. Kérem, jöjjön még ma. Kérem jöjjön.«
– Fölmegy? kérdezte Aimée.
Nyilván, míg lehozta, el is olvasta a levelet.
Ginevra tünődött.
– De amíg ön a verandán sorban elbolondítja a mások udvarlóit, inkább
csak menjen föl, – szottyantotta ki hirtelen Aimée és nevetni kezdett,
arcocskáiba ennivaló gödröket grimaszkodva bele.
Oly hangosan mondta ezt, hogy majd mindenki meghallotta a gonosz
megjegyzést.
Ginevra elsápadt; nem tudta: kire, mire céloz a kis, német vezeték- és
francia keresztnevű elzászi fruska.
Mikor ebéd után a hallba széledtek, megszólította Aiméet.
– Mademoiselle Weber, ne fusson még föl a verandájára. Kérni akarom, ne
tegyen rám olyan alaptalan megjegyzéseket, mint délben tett.
– Nem is olyan alaptalanok.
– De kérem, mademoiselle.
– Hát nem látja… Mister Foorte holdkóros magától és Ziegler ma kereken
megtagadott tőlem egy enciánacsokrot. Azt mondta, ha nem volnának oly
nagyon pompásak, nekem szánta volna. De mert olyan szépek, nem adja.
Azután az ön heverőjén láttam elszórva őket. Bánom is én azt a kísértet
Mister Foorte-ot. De Zieglert hagyja nekem, Miss Hardings.
És Aimée egy újabb arcfintorral felfutott a lépcsőn.
Este telehold volt és Hugh Mercatiék verandáján ült.
Mercati úr aznap a szálló egészséges férfivendégeivel kiránduláson volt
a völgy magasabban fekvő tengerszemeinél és így korán lepihent.
Madam Mercati valami megkönnyebbülést érzett. Mióta férje itt volt,
óráit inkább véle kellett töltenie és bármily szívesen tette, némi
gátnak érezte e körülményt Hugh iránt érzett barátságában. Tudta bár,
hogy e gondolat nem egészen önzetlen, de az önkénytelenül kelt föl
benne. A férje úgyis elmegy nemsokára, őneki még talán egy évig is itt
kell maradnia és ő nem akar annyi időn át teljesen egyedül állani. A
betegség sajátos önző logikája volt ez, az a logika, amely a sok éven át
szenvedőknél egyben jogosult is, rút is.
Most végre egyedül maradt Hughval.
Mintha veszély környezné, a fiút félénk izgalom szorongatta; és ösztöne
egyet súgott:
– Jó éjt, Madame Mercati, én is lemegyek.
– Maradjon.
Az asszony egy darabig nem szólt többet, aztán halkan fölkacagott. Első
fegyverét készült próbálni: gúnyt akart űzni Hugh szentségeiből, kicsit
rápirítani a bohó, megszédült fiúra.
Hugh-t megrémítette a nevetés.
– Madame Mercati, mit nevet?
– A maguk délelőtti komédiáját.
– Milyen komédiánkat? kérdezte Hugh, hirtelen sötétre elboruló szívvel.
– Hát hiszen én a verandájukra látok. Ziegler rómeóskodásán az uram is
jót nevetett. Lám, csakugyan nincsenek bevehetetlen várak…
Az asszony sárga selyemzsebkendőt vont elő kebléből és azt ajkára
szorítva újra nevetett. Kis madárteste vonaglott a könnyű gyapjútakaró
alatt és arcára szorított kezén villogtak a brilliánsai, mintha a fiú
szívébe akarnának szúrni sugaraikkal.
– Ziegler mindig ízléstelen – jegyezte meg Hugh.
– Igen, önt a multkor is felingerelte, szólt az asszony, hirtelen
abbahagyva a nevetést.
A fiú idegenül tekintett az asszonyra.
– Különben, Mister Foorte, mindig a lányon fordul meg a dolog. Én eddig
azt hittem, Miss Hardings minden földi dolgok felett álló madonna. És
azt az ostoba szerenádot tűrte…
– Tehetett-e mást? Különben is… róla lepereg az ilyen tolakodás.
– De ma önnel elbeszélgetett, láttam.
Hugh nem felelt. Szívén a délelőtt emléke édes, meleg hullámban ömlött
át, de csak egy pillanatra. Valami kínteli fulánk kezdte mardosni…
– Fáradt vagyok, Madame Mercati.