I.

Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket

vittek haza.

Az ifjú kamarásé kellemes volt.

Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.

Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből

röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is

maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem

anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az

évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.

Mily különös játéka a véletlennek!

Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló

kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét

az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi

szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.

Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal

fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de

azon sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig

emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a

palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte

létezhetőknek.

S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától,

Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket

beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket,

a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba

ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket

támasztó.

– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás.

– A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét

kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet

félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna.

De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez

nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé

fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni

szivemből.

Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak

többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna

néne szobáiban is.

Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű

tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus

származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.

Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét a hóbortos érzések

miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de

utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah

magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg

Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és

örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is

emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.

*

Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen

volt magával.

A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz

korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert

Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára

végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését

az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a

szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még

megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított

aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem

csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben,

ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható

vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez

kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb

végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje

lévén, az udvari szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott,

mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést

kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett

el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt

a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek

tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles

tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e

erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?

Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek

által.

Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta

megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály

nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a

beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.

Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme

nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak

államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget

Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.

Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye

miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a

kártyavárat, egyszerre romba dönté.

– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl

mozogva karszékében. – Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a

földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e

tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban

megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell

rendezni a dolgot, he! máskép.

Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új

tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem

vágták volna át.

Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött

nyugtalanítá.

– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt

pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az

udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki

az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell

állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.

Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.

– Mondják, a fejedelemné is megkülönbözteti e leányt, – szőtte tovább

csendes elmélkedéseit az öreg úr. – Ha rokona volna, mit nem hiszek,

akkor nehéz ellene föllépni, ha Dajka püspök családjához tartozik, akkor

sietnem kell kiűzetésével, mert jelenléte vakbuzgó tervek előmozdítására

használtathatik. S miért retteg tőlem? miért látszik engem gyűlölni?

miért távozott reszketve, sápadtan s nagy fölindulások közt a palotából?

Miről is beszéltem akkor? Mi hathatott szavaimból rá oly sujtólag? Meg

fogom látogatni Dajkát.

Kassai csengetett. A szokottnál későbbre haladt ebédet fölparancsolá, s

rendelést tett, hogy az asztal elszedése után rögtön fogjanak be.

*

Dajka püspök örvendett a ritka szerencsének, mely akkora tekintélyű urat

vezetett az ő szerény irószobájába, de ez örömét, mi tagadás, némi

aggodalmak korlátozták.

Nem merte hinni, hogy az államügyek terhe alatt görnyedező korlátnok,

kinek minden percze drága, csupa kedvtelésből jött hozzá, s kezdett meg

oly szélesen kanyarított társalgást, mely Juvenal gúnyverseiből indulva

ki, Martial finom élczeire akart áttérni, s minden jelek szerint igen

tudományos és hosszú arra, hogy czél nélkül közölhessen annyi szép és

bölcs észrevételeket.

– Alkalmasint a dicső classicus korból mindinkább fog közelítni Kassai

uram ő kegyelme a mi éveinkhez, s csak akkor veszem majd észre, hogy mi

végett idézé a sok szép verset, így okoskodott Dajka, a püspök.

Látható elfogultság mutatkozott tehát egész magaviseletén, mert attól

tartott, hogy vendége a Konstantinápolyba küldött bundára s azon udvari

apró mesterkélésekre tér át, melyek valaki vigyázatlanságából talán

nyilvánosságra jöttek, s melyeknek szövésétől magát egészen tisztának a

püspök sem érzé, ámbár a vallás érdekeit, nem pedig saját hasznát

tekinté, midőn a titkos működésekbe vegyült.

Sejtelme csaknem bizonyossággá vált Kassai egyik szintoly gyors, mint

elmés fordulata által, melylyel Simon magustól, ki repülni akarván,

nyakát töré, Pécsi Simonra tért át, ki szintén a rejtélyes tudományokkal

foglalkozik, s könnyen megtörténhető, hogy a közönség szeme láttára

próbálgatni fogja szárnyait és oly magasra emelkedik, mint a pacsirta, a

nélkül, hogy a nyakát veszélyeztesse.

– Nem hallott-e kegyelmed főtiszteletű uram, he, he! ilyes szándékról?

– Nem én, nagy jóuram! s hát kegyelmed? – tudakolá a püspök átalkodott

arczkifejezéssel.

– Hogy kérdheti ezt, kedves barátom? hisz a magamféle ember a mi Simon

magusunk titkait sem fölfogni, sem méltányolni nem tudja. Szeredi ő

nagysága e részben élesebb értelemmel bír. A derék jámbor úr, úgy

hallom, örökös mozgásban van, hm! orvosai rendelték üdült nyavalyája

ellen védszerül. Neki a lába erősebb, nekem a szemem. Az igaz, hogy

gyarló lábaim vannak. Emlékszik-e kegyelmed utolsó találkozásunkra, ott

a fejedelmi palota lépcsőinél? Akkor nagy csúzot kaptam, pedig béllelt

botosom volt. De hát mi történt szép unokahugával, ki úgy megijedt

tőlem? Emlékszik-e? hehe! mint megijedt! Hallom, kegyes nagyasszonyunk

pártfogás alá vevé. Hehe! mint megijedt tőlem a kis bohó! Valóban

gyönyörű rokona van főtisztelendőségednek, vetélkedik szépségben

herczegkisasszonyunkkal is.

– A külső báj hamar mulandó. A leányok igazi szépsége az ártatlanság és

szemérem.

– Bölcsen mondja a püspök úr. S unokahuga e részben is ritka példány.

– Akarom hinni. Egyébiránt ő nem unokahugom.

– Hát csak távoli rokon?

– Az sem.

– No! úgy sógorság útján fért be a kegyelmed igen tisztelt családjába.

– Tagadom ez állítást is.

– Hiszen hugának nevezte.

– Nem tehettem másként, válaszolá a püspök, örvendve, hogy ily kevéssé

nyugtalanító tárgyra ment át a társalgás.

– Kicsoda hát ez a leány?

– Azt inkább kérdhetném én nagyságodtól.

– Tőlem?

– Igen, mert ismerni látszott vagy kegyelmedet, vagy a mit még inkább

hiszek, az ifju urat.

– Kit? Elemért?

– Alkalmasint őt, s talán kevésbbé kedvező oldalról. De nem akarok

senkit gyanusítani, miután a fejedelemné nyilatkozata szerint a vád

árnyéka sem férhet Bodó Klárához. Tekintete valóban oly megnyerő és

ártatlan, hogy csak saját vallomása után hinnők el bűnösségét, de

másrészről nehéz nagyságod unokaöcscséről is rosszat tenni föl, miután

az ifjúság tükre volt mindig.

– Elemér erkölcsös magaviseletéről kezeskedem, azonban a lányra nézve

püspök urammal ellenkező nézetben vagyok. Én benne egy finom képmutatót,

egy kitanult Circet fedeztem föl, ki ördögi mesterségével képes volna

még oly tiszta életű ifjat is, mint az én unokaöcsém, elcsábítani. Eddig

az egész evangelikus világ kegyes, jámbor életéért bámulta a mi

udvarunkat. Ne adja az Isten, de, hm! attól tartok, hogy az a csalfa

Bodó Klára oly botrányt okoz, a minő csak Babylon ágyasházaiban történt,

és Ninivében, a feslettség városában. Meggondolta-e püspök uram, hogy

György úrfi heves természetű és tapasztalatlan, s hogy Zsófia

herczegkisasszony szabad és szeszélyes magaviseletével sok aggodalmat

szerzett már az udvari káplánnak, a derék Csulai uramnak. Melyiket

féltsük hát inkább a híres képmutatótól? Az ifjú herczeget-e, kit

szépségével ronthat meg, vagy a herczegleányt, kit példájával

szinlelésre és könnyelműségre szoktathat. Valóban nagy felelősség

nehezült arra, ki az udvarba vezette őt. Jőjjön csak egyszer a mi

fejedelmi palotánk a feslettség és hivalkodás hirébe, rögtön elveszti

befolyását az evangelikusokra. Kunyorálhatunk aztán a töröktől háborúra

engedélyt, mert a szultán minden janicsárjaival sem szerezhetjük többé

vissza azt a tekintélyt, melyet egy szoknya miatt elveszténk.

– Papi becsületemre mondom, szólt elérzékenyülve Dajka, hogy Isten és

ember előtt engem semmi vád nem illethet. Keresztyéni kötelességnek

véltem eleget tenni, midőn őt nagyasszonyunkhoz vezettem. Oly merőben

hivatásomhoz tartozó okból, melynek elhallgatása tisztemben áll,

határozám ily lépésre magamat. A fejedelemné kegyes volt kijelenteni,

hogy gyanításaimban csalódtam, noha, igazán szólva, Bodó Klára

nyilatkozásai vezettek tévútra. Mivel nyerte meg e nő az udvar kegyét,

mert mint nagyságod mondja, nagy becsülete van ott, kitalálni nem tudom.

Vagy származása, vagy erénye, vagy képmutatása adott rá okot.

Egyébiránt, ha szánalomból hibát találtam volna elkövetni, midőn őt az

udvarba vittem, annál szigorúabb leszek tanácsaimban, midőn eltávolítása

szükségesnek fogna látszani.

Kassai elégült volt látogatása eredményével.

Mert lehetségesnek tartá, hogy Elemértől nyerhet fölvilágosítást, mert

kitalálta, hogy mily oldalról ronthatja Bodó Klára helyzetét, mert

szükségesnek sem hivé saját fáradozásait, minthogy a szigorú elvű

püspök, kiben a gyanu fölébredt, maga is mindent meg fog tenni e

részben, főleg azon roppant felelősség miatt, mely terheli.

Egyébiránt az asszonyok, midőn befolyásukat veszélyeztetve látják,

oltalmazni fogják magokat, Anna a herczegnőnél, Petneháziné a

fejedelemnénél, e lélektani következtetés is megnyugtatá őt.

Épen búcsúzni akart tehát a püspöktől, de a kerevetre megint

visszahúzódott, mert az aggodalmakkal jól ellátott háziúr fölsóhajta: –

Csodálatos, mennyire ragaszkodik az idegen nő nagyasszonyunkhoz!

Káplánom beszélé, hogy gyalog nyargalt a fejedelemné kocsija után

Portusra, midőn meghallá a kiáradt víz okozta veszélyt.

– Ezt atyaságod nagyasszonyunk iránti ragaszkodásnak tulajdonítja? kérdé

Kassai, fürkésző éles szemekkel.

– A fejedelemné megszidta esztelen hűségéért.

– S ki hallotta?

– Az alabárdos, kinek fiát káplánom tanítja.

– Hm! félthetett a veszélytől mást is? De kicsodát féltett? Miért

remegtek tagjai? Miért lett sápadtabb a halálnál? Nem volt-e ott apród,

kamarás elég? Azonban honnan tudhatta, hogy ki van az udvari

cselédségből jelen, ki nincs? Nem valószínűbb-e, hogy a Portuson vagy

Váradján lakók közül rettegett valakinek életeért?

– Csupa parasztok laknak e helységekben, kivevén az öreg sóárendátort és

nejét, válaszolá a püspök.

– Igaz, igaz, szólt Kassai.

– Kötelességünk jó indokot keresni, a hol a rosszra semmi biztos jel nem

mutat, jegyzé meg a püspök.

– Tagadhatatlanul. S mégis megfoghatatlan e lázas ragaszkodás. Vagy

rendkívüli hálával tartoznék-e nagyasszonyunknak? De miért?

– A hála nagyságát a szív nemessége határozza el.

– Úgy van. De miért tegyünk föl épen benne legnemesebb szivet?

– Hogy dicsérhessük az Istent művében, hogy magasztalhassuk az örök

szeretetet, mely nem a gazdagoknak adja legdrágább ajándékát, s a világi

szerencsétől gyakran választja külön a kedély kincseit.

– Mind igaz, azonban ő mégis képmutató, erősíté Kassai, összevont

homlokkal.

– Akkor borzasztó tökélyre vihette a szinlelés mesterségét.

– Hátha most mégis őszinte volt? Hátha csakugyan féltett valakit?

dörmögé a püspök vendége, a kerevetről nehézkesen emelkedve föl.

Kassait, míg haza ért, állandóan foglalatoskodtatá e kérdés.

Nem ártana Portuson és Váradján körültekinteni, gondolá.

– Meg kellene nézni az árvíz dúlását. Az inségre jutottak panaszait

miért ne hallgassuk meg? Pénz helyett tanácscsal is szokás segíteni, s a

helyes intézkedés néha többet jövedelmez, mint az alamizsna. Ma késő az

idő. Holnap, holnapután már gyérebb nyoma lesz ugyan a szenvedésnek, de

elhárítani az eshetőségeket, az a valódi gondoskodás. A könyörület a

szegénynek rongyokat ad, a belátás munkát. Közelebbről megszemléljük

Portust és Váradját.

Ily elmélkedések közt nyitott dolgozótermébe.