Elemér emelte föl a hideg földről, s tartá karjaiban.
A halvány nő körültekintett… keresett valakit, s nem talált reá.
Ki fejti meg e csodálatos eltűnést?
S ime vele egy idegen van, egészen ismeretlen arczú, s az arczon azon
részvéttel és fájdalommal, melyet régi barátainknál keresünk.
De mi történt? Mi vetett véget a fenyegető helyzetnek a férj és a
fegyveres kiséret közt?
Talán vért ontottak?
Nagy ég! könyörülő Isten! mi történt?
Nehezen találta meg Klára a szót, s oly fuldoklóan mondá ki.
– Hol van… ő?
– A Miklós-kapu felé ment, válaszolá Elemér, s úgy hiszem, már szállásán
lehet.
Klára fölemelte fejét, s az ifjú a halvány holdvilág mellett is
észrevevé, hogy a bánat és szépség vonalait küzdő benyomások rezgetik, s
hogy a két könnyező szem olyat kérdez, mit az ajk nem tud, vagy nem mer
említeni.
Mily örömmel mondaná Elemér, hogy ő tudja Laczkó István lakását, de nem
volna-e gyöngédtelenség! Hátha a nőt e tolakodás megszégyeníti?
– Kérem, vezessen szállásomra! sóhajtá Klára, vigasztalhatatlan és mély
fájdalommal.
A mint az ifjú karjára támaszkodott, a mint lassan menve haladtak a
kijelölt vendéglőhöz, minden percz új meg új sebet vert Klára vérző
szívébe, míg az iszonyú helyzet, melybe férje sodortatott, a bősz
esetlegek egész kíséretével együtt lelke elébe lépett, hogy a szenvedőt
összezúzza… vagy fölemelje.
Szóváltás nélkül érkeztek a vendéglő utczaajtajához, mely a közterembe
nyílt.
Klára megköszönte vezetője szivességét, hirtelen fölnyitá az üvegajtót s
eltünt.
Elemér határozatlanul állott egy hosszú perczig az utczán, mintha
küzdött volna magával. – Tisztába kell jönnöm, gondolá, s még mielőtt
nagybátyámmal találkozom.
Fridrik, a pék és méhsör-árus, lakása felé irányzá lépteit.
Tárogató és síp hangzott a késő estig zajos boltból, vagy igazabban
csapszékből, hol Fridrik süteménynyel, kalácscsal, turós lepénynyel,
pogácsával, méhsörrel, s ha épen szükség volt: finomabb ételekkel és a
fejedelmi pinczéből csodálatos utakon hozzá került rózsamáli borral is,
szokta érdemes vendégeit traktálni, kik közé néha még a felsőbb körökhöz
tartozó uracsok is vegyültek.
Most javában folyt a mulatság. Egy kisded nő, pergő nyelvvel, fürge
kézzel, és arczán némi maradványával azon szépségnek, melyet egykor
talán többen is bámultak, mint a férj óhajtotta, s jogaival
megférhetőnek találta – szóval, Fridrik pék tűzről pattant hitestársa
üvegek és tálak közt trónolva, gyors rendeleteket oszta a fiatalabb
pékinasoknak, kik esténként a pinczér szerepét játszották, míg az
idősebbek az épület hátulsó osztályában a teknő és sütőkemenczék mellett
fáradoztak.
Elemér ezeknél talált Fridrikre, ki épen akkor a hiven teljesített
kötelesség önérzetével guggolt a lisztes hombáron, áloműzőül égett bort
szörpölgetve, és hanyagabb cselédeit dorgálva.
A pék sütőkemenczéjéből kevés fánk vagy lepény kelt el oly melegen, mint
a mily frissiben jutott ő minden városi hír és pletyka birtokába. Hogyne
tudta volna tehát, hogy Elemér mezei kapitánynyá neveztetett ki, és már
csak ez okból is fontos személy? Hát még, ha a hatalmas rokont, Kassai
Istvánt, tekintjük? s ha a repeső hír valósulna, hogy véghagyományilag
roppant örökség néz rá?
Fridrik gyorsan ugrott le a hombárról, csupa alázatosság volt, s alig
lelt szavakat a ritka szerencsének, melyben a látogatás által részesül,
méltó kifejezésére.
– Vezessen kegyelmed oly helyre, hol magunk lehetünk.
A pék a szomszéd kamarába nyitott.
– Itthon van-e az idegen, ki kegyelmednél pár hét óta lakik?
– Laczkó Istvánt érti a nemzetes és vitézlő kapitány úr?… Gyertyavilágot
látok ablakán. Bizonyosan honn van, s ha a kapitány úr parancsolja,
tüstént ide hivom.
– Nem szükség. Előbb kegyelmedtől akarok valamit tudakolni.
– Szolgálatára állok – szólt a pék, magát hajtogatva.
– Honnan tudja, hogy Laczkó István az én nagybátyám kémje?
– A pék ijedtében elsárgult. – Kémje, vitézlő uram? ő nagyságának kémje
volna? veszszek el, ha tudom! Nem is mondtam soha. Ki vádolhatott engem
oly igazságtalanul?
– Kegyelmed Szeredi ő nagyságának mondta.
– Én? De már, hogy mondhattam volna? Ne méltóztassék hinni! Senki sem
tiszteli nálamnál inkább Kassai István méltóságos és nagyságos
személyét. Hogy mernék én, az alacsony helyzetű ember, a főrangúak
dolgába elegyedni? Csókolom kezét az úrfinak… hogy mernék?
– Tehát hazugságban hagyja Szeredi ő nagyságát?
– A mennybeli szent Istenért! hogy tenném én azt? Még az volna csak
tőlem gyalázatos s pofoncsapásra méltó gaztett, ha az én kegyes
patrónusomat, ki egyedül tartja bennem a lelket, ily gorombán
megbántanám.
– Úgy hát csakugyan mondta Szeredi uramnak, hogy Laczkó István a
nagybátyám kémje?
– Égesse meg az istennyila a lelkemet, omoljon össze minden
sütőkemenczém, és sülyedjen házam a föld alá, ha valaha mondtam! Hogy is
merném én Kassai István ő nagyságát rossz hírbe keverni! Inkább tövestül
kitépetném nyelvemet.
– Fridrik uram! kend azt hiszi, hogy velem lehet tréfálni; talán azért,
hogy nem szeretek senkit megkardlapozni. De a tudósok azt állítják, hogy
minden szabálynak van kivétele. Ért-e kend engemet?
– Hogyne, midőn a nagyságos úrfi világosabban szól, mint a nyilt
parancsolat! Igenis, én látom, hogy meg akarnak ölni, s jobb is lett
volna nem születnem, vagy némán, vagy vakon, vagy néma-vakon és
siket-némán!
Fridrik törölgette tenyerével a homlokát, melyről serkedezett a veríték,
s tenyerét kendőjével, mely tüstént megnedvesedett.
– Úgy hiszem, szólt Elemér, elfeledtem valamit kendnek előre megmondani,
mit tudatnom szükséges volt. Most utánpótolom. Én Fridrik mester
vallomásával nem akarok visszaélni. Nem közlöm Szeredi ő nagyságával,
sem nagybátyámmal. Egészen magamnak tartom, mint elidegeníthetlen
titkot. Sőt kész vagyok érette két egész súly florenczi aranyat adni, s
ezeket Fridrik mester kezébe ezennel le is teszem. Ihol a pénz. De ha
nem találna igazat mondani, akkor épen azt mívelem kenddel, mit a török
szokott a csalárd pékekkel. Tudja-e?
– Igenis. A fülemet az ajtóra szegezi.
– Csalhatatlanúl. Tehát mit beszélt kend Laczkó Istvánról Szeredi ő
nagyságának?
Fridrik vakarta nyakacsigáját. – Csakugyan nem árul el a kapitány úr?
– Biztosíthatom.
– A történet hosszú.
– Van elég időm.
– De kegyes engedelmével, hozok előbb egy pohár finom rozsólist.
Készítését csak én tudom, becsületemre, egész Erdélyben csak én. Szabad
szolgálnom meleg herkentyűvel? Most vették ki a tepsiből. Vagy talán
inkább tetszenék marczipán? Van töpörtyűs lángosom is és egy
tésztábasült derék sonkám!
– Nem szükség semmit hozni, Fridrik mester!
– De bizony szükség. Tudom én, mi a becsület.
Ezzel a pék a szobából kiperdült.
– Még elszökik hazunnan! gondolá Elemér, s nyomába indult, de aggodalma
fölösleges volt, mert a pék összelármázta cselédségét, s azok egyszerre
tele rakták a kamara egyik hombárát frisítőkkel és csemegékkel.
– Fogjunk hát a lakomához, azonban mindenek előtt a beszélgetéshez. Mit
mondott kend Szeredinek Laczkó Istvánról?
– Követem alásan! messze kell kezdenem.
– Csak rajta.
– Az én vendégem, nagyságos úrfi, derék férfiú, de a fejébe tücsök van.
Néha órákig néz a fehér falra, hol semmi látni való nincs. Máskor
bezárkózik szobájába, és öklével fenyegeti a levegőt. Megtörténik, hogy
neki megy az asztalnak s földönti, mintha vak lenne… a minap is hat
üvegemet törte el, és csak a nagy zajra vette észre, hogy mit
cselekedett. De ezelőtt két hónappal egészen más természete volt.
Dalolt, nevetett, mulattatá vendégeimet. Azonban alig volt két hétig
börtönbe, s azzal úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Úgy-e,
csodálatos?
– S miért vitték börtönbe?
– A szombatosságért. Úgy-e, csodálatos?
– Nem tartom annak. De kend nem iszik, csak engem kinál.
– Iszom, nagyságos úrfi, mint a csap. Az is furcsa, hogy Laczkó István
nálam lakik. Pedig otthon szép felesége van, kit örökké dicsér,
gyermekei, kikre könnyek közt emlékezik, s háztartása, melyre, mint
látszik, nem akar gondolni.
– Talán itt igazítni való dologra talált.
– Ezt gondoltam, kapitány úr! én is; de senki sem tudja, miben jár.
Többnyire szobájába zárkózik. Csak esténként megy ki. Ha pere volna,
nappal zörgetne – mint szokás – a biráknál és prókátoroknál. Ha állomást
keresne, azután, remélem, nem kell esténként leskelődni. Ha szombatos,
rossz helyt ül itt a törvény szeme előtt. Ha meg akar térni, a
főtisztelendő püspöktől nappal sietne oktatást venni. S miért dicséri
nejét, ha szeretője van? S pedig este kihez járna máshoz? Nem igaz-e,
kapitány uram?
– Igaz lehet, de mindez nem tartozik ahhoz, miről mi akarunk beszélni.
– Sőt semmi sem tartozik inkább, mert fölgerjesztette kiváncsiságomat,
elvette étvágyamat és álmomat. Mindig azt kérdeztem magamtól: vajon mit
csinál ő? miért mulat Fehérváron, s nem Kolozsvárott, Beszterczén vagy
Segesvártt? És ha itt van, miért nem megy ki tíz órakor, délben, délután
háromkor, félötre, vagy egynegyed hatkor. Miért szereti a bagolylyal a
homályt, s nem velem, vagy a kapitány úrral és más felebarátunkkal
együtt a napfényt? Gyötrött, kínzott az újságvágy. De talán a
kiváncsiság nem bűn! Jól mondom?
– Erény sem, Fridrik mester. Azonban folytassa előadását.
– Csak innék az úrfi legalább egy pohár rozsólist; mert így mindig azt
hiszem, hogy magamnak szárad ki a torkom. Hol is hagytam el?
Kiváncsiságom nőtt, s akkora bögye lett mint a gödénynek. Elnyelte
minden örömemet, nyugalmamat. Látván pedig, hogy ha még nagyobbra hagyom
növekedni, akkor ez egy indulat miatt soványabbá leszek a páczolt
héringnél, végre eltökéltem, hogy Laczkó Istvánnak – persze illendőleg
és minden rossz szándék nélkül – utána fogok lesni. Nálam a gondolatra
nyomban jön a tett. De kegyelmed, kapitány úr, abból a gyöngéd
herkentyűből nem eszik. Mi tagadás, én bizony… de kegyes engedelmével
egy kevés égett bort szürcsölök előbb.
– Tessék, Fridrik mester. S mi sikere volt kémkedésének? mert sejtem
már, hogy Laczkó Istvánt nyomról-nyomra kísérte.
– Igenis, Pécsi Simon ő nagyságáig. Oda ment esténként a jámbor
orgonálni és dalolni.
– És onnan?
– Többnyire haza jött lefeküdni.
– S mikor kivételként nem jött?
– Épen az a bökkenő, hogy magam se tudom, hová ment. Szent igaz…
egyszer, de ne haragudjék Elemér úrfi, egyszer Kassai ő nagysága háza
előtt láttam. Bement-e, vagy kijött, vagy pedig se be nem ment, se ki
nem jött, csak a jó Isten tudja. Azonban, midőn Szeredi ő nagyságának
ezt elbeszéltem, hát rögtön erősíté, hogy Laczkó István alkalmasint
hireket hord Pécsi Simon ő nagyságának, s hogy e szerint valóságos kém.
– És kegyelmed, Fridrik mester, mit felelt rá?
– Ki emlékeznék, kapitány úr, minden szóra? Magam is mondottam valamit.
De sülyedjek el, ha nem ostobaságot.
– S minő ostobaságot?
– Hát olyanformát, hogy a mai világban vannak kémek, és nem-kémek, s
hogy bár az utóbbiak száma sokkal nagyobb, én nem merném a kezemet saját
testvérem becsületéért is a tűzre tenni. Nincs-e igazam? Kiki feleljen
csak magáról. Én például Fridrik mestert nem tartom kémnek, és nincs
okom neheztelni, ha Laczkó István sem tartja magát annak. De végtére is,
a ki nem beszéli el titkait, ne csodálja, ha a világ azt, a mit
elrejtett, rossznak tartja.
– S mer-e megesküdni, hogy nem tud többet Laczkó Istvánról?
– Szegezze az úrfi fülemet az ajtóhoz, ha mindent el nem mondottam.
Szeredi ő nagysága gyűlöletből, vagy mert félreértette, szavaimból
többet magyarázott ki. Isten őrizzen! hogy hazugsággal vádoljam, sőt
inkább magamra vallok mindent, ha másként nem lehet, de szegezze az úrfi
fülemet az ajtóhoz, mihelyt kisül, hogy kegyelmed előtt valamit
elhallgattam.
Elemér egészen meg volt nyugtatva. Ez is tehát csak oly pletyka,
gondolá, melyet nagybátyjáról torzítva, vagy néha minden alap nélkül
hoznak forgalomba.
– Most Laczkó István urammal akarnék szólani. Vezessen hozzá!
– Talán jobb lesz, ha ide hivom. Lehet, hogy már lefeküdt, s átallanná,
ha meglepnék.
Fridrik mester szapora léptekkel tartott a kisded szobához, zörgetett, s
midőn semmi választ nem nyert, az ablakhoz sietett, hogy bekukkantson.
– Nincs benn. Hová lehetett? Ni, ni! a gyertya félre ég; bele egészen
lekonyult. Még meggyulad a házam. A gondatlan ember!
E félelem és panasz közt Fridrik mester az ajtóhoz siet, sarkából egy
kevéssé kiemeli azt, mire a faretesz rovatból kibillen, s a szoba
föltárul.
Papirok voltak a gyertya körül, s a lehulló hamú által könnyen meg is
gyuladhatának.
– A szeleverdi még koldussá tesz!
Ekkor a világot ki akarta oltani; de a szeme véletlenül saját, kövér
betükkel leírt, nevére tévedt.
«Kérem Fridrik mester ő kegyelmét, ne nehezteljen távozásomért s holnap
reggel szolgáltassa az asztalon fekvő levelet nemzetes és vitézlő Kassai
Elemér uram kezébe.»
Pékünk alig tagozta ki a czédula tartalmát, midőn némely apró költség,
mely Laczkó számlájához tartozott, eszébe ötlék.
– Vendégem a nagy harangra bizta három forint és tizenkét denár
visszafizetését! sóhajtá, és a levél után nyult, hogy a kapitányhoz
vigye; azonban nagy örömére, épen annyi pénzt fedez föl a levél mögött.
– Ki gondolt volna ekkora pontosságot! De, hogyan feledte el
meggybársony süvegét és mentéjét? Hisz! ott lógnak a szegen!
A pék kiváncsisága fölébredt.
Fürge kézzel nyitá ki az asztalfiókot.
Ott vala a biblia.
Egy utiládát emelintett meg, és súlyosabbnak találá, mintsem hogy üres
lehessen.
– Csak azon ruhával ment el, mely hátán vala. Hm! visszajön holnap,
legfölebb holnapután. Nincs miért lármát üssek.
Ezzel eloltá a gyertyát és Elemérhez sietett.
– Jelentenem kell a kapitány úrnak, hogy Laczkó István rövid időre
eltávozott Fehérvárról. Ime! levele.
– Hozzám?
– Igenis.
Elemér csodálkozással bontá fel.
«Egy ismeretlen, a ki kegyelmedet nemcsak külsőleg, de nemes
indulatjáról is jól ismeri, e lepecsételt soroknak azon nő kezébe
szolgáltatásáért esdeklik, kit kegyelmed közel a Pécsi Simon udvarához
ájultan talált, a földről fölemelt, s mint lovagiassága után hinnem
szabad, haza kisért.»
Az Elemér levelébe zárt irat nem volt czímezve.
Más talán szép alkalmat látott volna kalandokra; de Elemér megborzadt.
Eszébe jutott Laczkó István alázatossága, melylyel egy mélyen sértő
bántalomra válaszolt, s eszébe a düh, mely a rabszolgai csúszást
megelőzte. S bár fölfogni alig tudá a roppant változást, melyen e férfiú
másodpercz alatt átment, érzé, hogy ily végletekre kész jellem, a
szenvedély pillanataiban semmitől sem retten vissza, és eljárása mentől
talányosabb, annál rémítőbb lehet.
Elemér abban meg nem ütközött, hogy Laczkó István őt ismeri, mert
Gyula-Fehérvár nem volt oly nagy város, melyben az egyén egészen
elenyészszék, s kilétét csak egy baráti köröcske tudja a kérdezőnek
megmondani. A polgárok itt majd minden urat ismertek, s az ország
legfőbb hivatalnokának unokaöcscse minden szerénység mellett sem hiheté,
hogy az, kinek ő bármi okból a szemébe tünt, a nevét hamar meg ne
tudhassa. De épen ebben rejlék Elemér aggodalmára új ok; mert
valószinűnek látszott, hogy Laczkó Kassai Istvánért lőn figyelmessé az
unokaöcsre.
– S ha csakugyan bátyám kémje volna? gondolá az ifjú, s visszaborzadt,
hogy eszméi megint azon ösvényen száguldanak tovább, melyről épen a múlt
pillanatban annyi helyes ok, annyi meggyőző érv terelte le.
Legmegfoghatatlanabb, legszívrendítőbb volt pedig az a tény, hogy Laczkó
egy némbert, ki érette ájultan rogyott össze, a segédére érkező idegen
karjai közt tudott hagyni, s a helyett, hogy most fölkeresné, szintén
idegen kézre bizott levélben értesít… s vajon miről?
Elemér sejté, hogy valami gyászos, valami remény-ölő és vérfagylaló
rejlik a pecsét alatt.
Lelke elébe idézte a némbert, kinek bájos körvonalait az est félhomálya
sem rejthette el egészen. Mily fiatal! igéző alak!
– Neje lehet, kit csak most vezetett az oltár elé… hisz oly viruló még!
Vagy talán szeretője? De nem mondá-e Fridrik mester, hogy Laczkó el van
ragadtatva hitvese szépségétől… A vadállat bánhatik csak így; vagy a kit
a fájdalom tőn őrültté!… Talán meggyilkolta magát!
Ez iszonyú eszme űzé az utczára elemért, hogy siessen Klárához.
A toronyóra épen kétnegyedet ütött kilenczre.
– Bátyám vár! s holnap korán kell állomásomra indulnom! sóhajta. Talán
jobb, ha nem találkozom vele. Lelkem tele gyanúval, és e gyanúk
igazságtalanok… lehetnek. Oh! átok, hogy csak lehetnek!