Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az
olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a
legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni
fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a
new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében
minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó
czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az
egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német
szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a
művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul,
ki későbbrül.
Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.
A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön
törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal
folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly
bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg
a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan
kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?
A bátyám aztán megmagyarázta.
– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts
utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a
virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén
családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra
fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt
két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy
huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk
testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész.
Azt megkaptad: most is megvan nálad.
Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál
hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a
külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.
De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk:
a _Szücsök_éből.
Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a
budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája
Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti
szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden
közintézet. Szép öregasszony volt.
Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.
Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy
gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.
A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes
Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az
utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a
kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl
sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.
– _Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér:_ mondá a
nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére
volt: – férje után lett gazdag.
S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a
hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált,
elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a
végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt,
társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket
ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a
mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá
kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind
összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind
megvoltak valósággal.
A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű
természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga
kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz
nem tartozó új alkotású terület.
Ennyit jónak láttam elmondani.
_Dr. Jókai Mór._