Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a
pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget
okoz.
Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes,
se miniszter».
És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi
országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.
… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és
lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az
alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő
elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.
– Hol született ön?
Megmondtam neki.
– Mi az ön mestersége vagy hivatala?
Mondtam neki, hogy regényiró vagyok.
– Mi az?
– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni
annak a történetnek az összeségét.
– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. –
Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és
csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.
– Szabad nevét kérdenem?
Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni;
reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy
tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz
az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna
ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:
– Az én nevem a «Senki!»
Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk
alatt nem jött elő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a senki szigetének a jelen állapotja.
A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon
kívül létezni engedi, még ötven évig tart.
S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!