Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló
gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére
kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem
is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még
él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető
szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.
A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap
reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli
padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.
Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész
városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a
társalkodónője; minő nagy esemény volt az!
Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a
vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta
fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele
szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták,
s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s
nem ügyelt semmire.
A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek
megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a
becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!
Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt
megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig
vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.
Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá
ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent
jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott
maradtak a foga helyei.
S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet
vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és
évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.
Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet
otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.
Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.
A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és
rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós
világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a
magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik
félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos
kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, ki ott a legritkább Flórát
és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e
helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.
Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő
vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.
Ő vezetett el a senki szigetére.
Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az
nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.
Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve
tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.
Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve
az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel
hajtott gép lát el öntöző vízzel.
Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle.
Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás
látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A
muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő
kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak
látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült,
mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett
pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt;
irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket
elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép
fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek,
falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a
mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk
válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek,
angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.
Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a
fényüzést.
Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.
Pénz nem jön erre a szigetre.
A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy
viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe:
gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.
Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak
tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított
növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak
és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna
rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.
A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót
hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.
Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek
csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből
hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven
körül jár.
És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi
a szükség? Fölöslegük van.
Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint
most, a munka eltartja valamennyit.
A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a
férfiakat, ez a nőket.
A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt
tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török
szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel,
sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek
sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána
lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.
Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok
letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj
házasokról gondoskodnak az öregek.
A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a
többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik.
Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években.
Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet
megmutogatni.
Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a
mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom
évenkinti rendes látogató volt itt.
Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica,
entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A
kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot
foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol
tanulta ezeket?
– Az öregünktől! felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.
– Ki az?
– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.
Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a
gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt
elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a
szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az
egész szigetben.
Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang
jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett
gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten
belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.
Mi is arra tartottunk Deodáttal, a honnan a csengetyűszó hangzott.
Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot
mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes
alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette,
sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.
Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák.
Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.
– Itt laknak az öregeink! sugá Deodát.
Nem sokára előjöttek a házból. Szép pár volt.
A nő lehetett hatvan éves, a férj nyolczvan.
A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év
után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle.
Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és
vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.
A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arczvonásokat.
A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja
közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon
szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy
menyasszonyé.
S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az
egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják
őket.
Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.
Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a
legutolsó, kit az öregek megöleltek.
Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak
estebédjükhöz.
A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára
ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga
szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az
asztalok egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le
egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű
leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt
szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.
Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát
észrevehető pír futotta el.
Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a
nevemet? az öreg hallgatott.
Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott
semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya
gazdasági, kertészeti könyvek.
Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a
hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több
emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen
értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.
Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával
egy «és» szócska segélyével összekötve.
Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem
tartozik oda!»
Beszéltem neki a terhekről, a mik bennünket nyomnak.