Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az
utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.
Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!»
Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve
örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát
Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja,
ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett ki magának egy csendes
fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol
Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki
szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő
sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.
És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia
volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok
ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa
unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott,
elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.
A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt
helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek,
gazdagságnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát a «senki szigetén» mit csinálnak most?!