tekintetet vetve a kisdedekre, – hogy valami rossz asszony szándékosan
hagyta el őket, mert nézd csak, minő finom ingecskéjük van: pórnő ilyet
nem adhat, úri asszony pedig barlangba nem teszi gyermekeit s hagyja
minden felügyelet nélkül. – Kiabáltunk eleget s vizsgálódtunk a
vidékben, de senkit sem láttunk s hallottunk. A barlang közelében pedig
számos lónyomokat vettünk észre s így nem tartottuk üdvösnek tovább
mulatni.
– Tudod-e, – mondám én, gyanúsan tekintve hol férjemre, hol a
gyermekekre, – hogy ezek hasonlítanak hozzád? Jaj nekem megcsalatott
asszonynak! te gonosz ember! s hangosan kezdettem sírni.
A nő itt félbenszakasztá beszédét s néhány percznyi szünet után
folytatá: – Férjem minden kitelhető módon mentegeté magát. Én
elhallgattam ugyan, de mostoha körülményeinket tekintve, nem örültem
vendégimnek; sőt a jövő perczekben mindjárt merész tervnek eszméje
merült fel agyamban, melyet első alkalommal végre is szándékoztam
hajtani.
– Egy sötét éjjel, férjem távollétét használván, magamhoz vettem az
egyik gyermeket mély aludtában azon kosárral, melyben feküdt.
Kilopództam lakomból s egy tehetős úrnak ajtaja előtt tettem le, s
azzal, az éj homályától födözve, hirtelen távoztam. A ház urát, kit ezen
ajándékkal szerencséltettem, igen jól ismerem.
– Férjem reggel csak az egyik gyermeket látván, szorosan kérdőre vont;
de midőn megtudta tettemet, mielőtt elárulná azt, végire akart járni,
miként fogadtatott légyen a talált gyermek? Nagy megelégedésére
hallotta, hogy a gyermektelen uraság a legnagyobb emberiséggel s
szelídséggel vette pártoló szárnyai alá a kisdedet s hogy annak igen jó
dolga van. – Ez lelkiismeretét megnyugtatá s őt hallgatásra birta.
– Azonban a másik gyermek eltávolításának szilárdul ellenszegült,
tartván attól, hogy a mi egyszer sikerült, az másodszor rosszul üthet
ki; de őszintén megvallom: én a gyermekeket ikertestvéreknek néztem s
hittem vagy legalább hajlandó valék gyanítni, hogy talán férjem egykori
hűtlenségének élő tanúi; s a nyers férfiúnak ellenszegülése gyanúmat
nevelte.
– Azonban férjem a kis lánykát hetekig annyira szemmel tartotta, hogy
azt semmiképen ki nem lophatám. Az elsőnek elhelyezése után mintegy két
holddal férjemnek kitelvén szolgálati éve, más urasághoz jöttünk,
ugyanahhoz, kinél kegyedet – mert nem titkolom tovább, kegyed volt azon
gyermek – tettem le.
Ilka hirtelen haragra lobbanva emelkedett föl üléséből s kezei nyúlni
kezdettek.
– Béketűrést, asszonyom! – folytatá a nő, míg Nankelreutherné
indulatosan járt fel s alá előtte, – hallja kegyed tovább! – Geréb úr
bennünket budai majorjába szállított ideiglen, míg falura küldhetne. Itt
szabadabban mozoghaték, s midőn férjem, ki már megengeszteltnek hitt a
gyermek iránt, falura távozott az új hely körültekintésére: egy
holdvilágtalan éjet bevártam s a gyermekkel a Vizi-város felé
megindultam a Dunapartnak hosszában, feltevén magamban, hogy azt, miként
a másikat, kosárban s aluva az első tehetősb lakost gyaníttatható ház
előtt leteszem.
– Már több hasztalan kisérletet tettem, – folytatá a nő, – az ily
csínnal együtt járni szokott körültekintő vigyázattal; de mintha e nap
minden ellenem esküdt volna, valahányszor kosarammal egyik vagy másik
lakhoz közeledtem, mindannyiszor vagy az utczán járt valaki, vagy az éji
őr közeledett kürtjével felém. – Végre a hosszas hurczolásban a gyermek
fölébredt és sírni kezdett. Fel voltam ingerülve: részint a sok
ellenszegülő akadályok miatt, részint a gyermekre magára, ki iránt,
mióta ily nehezen tudtam tőle szabadulni, neme a gyűlölségnek emelé fel
magát lelkemben. Nehezen csillapíthatám le hosszas kézbenringatás által,
egy keskeny, sötét utczácskában; végre hazafelé indultam, magamban
szidván, átkozván terhemet, mert igen távol valék már lakomtól s majd az
utolsó házak felé kalandoztam.
– Visszatértemben meglehetős külsejű ház tűnt szemembe;
körültekinthettem, megvonám magamat egy szögletben; – nem láttam senkit
s a gyermeket letettem egy magas ajtó előtt, melyhez lépcsők vezettek s
hirtelen elszaladtam. – Azonban a gyermek, az őszi hideg s a letevés
hirtelensége miatt, fölébredett újra, s hangosan kezdett visítani. Alig
lehettem még húsz lépésnyire a háztól, midőn az ajtót hallám nyikorogni
s hatalmas káromkodás hangzott fülembe. Ugyanazon pillanatban a túlsó
utcza végéről is lépések közeledtek. A legnagyobb rémüléssel vontam
magamat egy kirúgó fal mögé, a nélkül, hogy előre vagy hátra mernék
lépni; szívem gyorsan dobogott s homlokomon hideg veríték gyűlt.
– Az utóbbi, mintegy harmincz-negyven lépésre tőlem, csendesen vonta meg
magát a fal mellett, s a mindig hangosabb káromkodásra fülelt.
– Azon laknak ajtaja, mely elébe a gyermeket helyzém, valóban felnyilt,
s egy pohos férfiú lépett ki hálósüvegben, vállára vetett szűrrel;
egyébiránt a legízletesb pongyolában, mely szétnyíló szennyes ingből s
ehhez nem hasonlatlan vászonlábravalóból[40] állott; – a mint azt később
láttam.
– Midőn a visító gyermeket megpillantotta: még hatalmasabban kezdett
káromkodni, fel s alá futott az utczán, s talán a holdvilágtalan éjnek
sötétsége, vagy fellobbant haragjátóli elfogultsága okozá, hogy engemet
észre nem vett.
– Én e közben gombolyagba vonulva a lehelletet fojtám keblembe s minden
idegeim reszkettek, de annál hirtelenebben vette őt az éji őr szemügyre.
– Ki vagy? – rivalt ez rá, midőn már igen közel állott hozzá,
megragadván szűrének szárnyát, – megállj akasztófa! mit nyargalsz itt,
mint a veszett állat fel s alá?
– Ej, bocsásson kend Ambrus gazda! nem ismer-e? – felelt a megszólított
mérgesen, – teringettét! ne czibálja úgy szűrömet! nem lát-e? én vagyok
Majos Mihály a molnár, a budai végről! teringettét! ereszszen! – hé
segítség!
Majos Mihály az őt keményen tartó Ambrus gazdával vívott, nagy
erőködéssel hányva-vetve magát oly közel hozzám, hogy a viadal szelét
éreztem.
– Én a félelemtől elnémulva guggoltam szögletemben, mindinkább tartván
attól, hogy a lármára emberek gyűlvén, tetten érnek.
– Azonban a vasmarkú felbőszült Ambrus Majos Mihály uramnak hangjára
kissé megszelídült. – Ohó! – kend az, Mihály gazda? – mond, mint a
fülesbagoly kerítvén tágra szemeit, – mi a manót ugrál itt fel s alá az
utczán, mint az ökör a vágóhíd előtt?
Majos uram kiszabadulván a hatalmas kezek alól, megforgatta nyakát s
megrázkódott, hogy a durva czibálás által sodrából kivett termetét
egyensúlyba hozza. – Kis szünet után káromkodással fűszerezve, előadta
az esetet, a hitetlen Ambrust a corpus delictihez vezetvén, mint férjem
mondja.
– Hm, hm! – szól az éji őr, – most már mit tesz kend Mihály szomszéd? –
A molnár valóban szomszédja volt a derék kapásnak, kin ez éjjel az őrség
sora volt.
– Mit tudom én? – felelt Mihály keserű haraggal. – A Dunába lököm, –
teringettét! Mit mond nőm, ha hazajő bátyjától Váczról? – pedig minden
órán várom. – De csak lelném meg azt a semmirekellő pokolfajzatot, ki
ily bajba kevert! ízenkint összeaprítanám, mint a darát! – Nem látott-e
kend senkit, szomszéd?
– Ej, – mond Ambrus, – ki tudja, mikor tette ide a szép ajándékot? már
messze járhat.
– Eddig még mindent hallottam s leírhatlan rémülésben voltam, de
mocczanni nem mertem.
– Jutott nekem valami eszembe, szomszéd uram! – suttogá Ambrus.
– Nos? – mond fülelve a másik.
– Hátha a gazdag Ábrahám ablakába tennők? úgy sincs gyermeke a vén
Jebuzeusnak; s a minap egy kis pénzt kértem tőle kölcsön s nem akart
adni.
– Az bizony jó lesz! – felelt Mihály, minden pohossága mellett nagyot
ugorva, – teringettét! ezért kendnek egy véka lisztje van nálam.
– Igazán? – kiált fel Ambrus.
– Kezet rá! igazán. De most siessünk.
– Az utolsó párbeszédet már alig hallhatám; de láttam, hogy a két
férfiú, gondosan körültekintve, a velem szemben álló házsorok irányában
a gyermekkel megindult, ki újra, vagy ijedtében vagy aludván, egy
nyikkanást sem tett.
– Még mindig nem mozdulhattam, sőt helyzetem perczenkint kétesb lőn,
mivel a férfiak szemben velem állapodtak meg egy igen tiszta csinos
kinézésű alház előtt, melynek ablakai alatt széles kőpárkányok nyúltak
el, ezek egyikére helyezé Majos Mihály a kosarat; az abból lecsüngő
kötelékkel az ablak vaspálczáihoz erősítve azt.
– Ezzel a két bűnös hirtelen elillantott. – Mikor jó messze haladtak
már, kissé előre léptem, s az igen szembetűnő házat jól megjegyezvén
magamnak, hirtelen elsiettem.
– Istenem! – kiált fel Ilka, midőn az ispánné újra félbeszakasztá
beszédét. – Tehát Aminha az én testvérem volna? – Itt önkénytelen
Komoróczi jutott eszébe. – Oh! – folytatá, – s én ki vagyok? kik
szülőink? – E történet egész elmémet felzavarta. – Gaz asszony! s ezt
ily soká tudtad te elhallgatni? – Semmirekellő! ha valamit nem néznék,
úgy összepofoználak, hogy szemed ugranék ki.
– Asszonyom! – felel az ispánné, védőleg emelve föl kezeit s kissé
félrevonva fejét, mely történetesen igen közel esett az ily igéretek
teljesítésében fölötte gyors kezekhez. – Mit használtam volna vele? –
magam sem tudtam egyebet: csakhogy két gyermeket lelt a férjem s
előadását hol valónak, hol költeménynek tartom.
– Utoljára még azt hiszed, hogy a te ostoba fajankó férjednek gyermekei
vagyunk!? – kiált fel Nankelreutherné lángolva.
– Azt épen nem; – viszonzá a nő, igyekezvén lelkét előre költeni –
elejénte nem mondom, hogy ilyesmi – – –
– Mit mondál?
– Semmit! – felelt hirtelen a kérdett, az emelkedő kezekre tekintve.
– Tanácslom! – fejezé be Ilka. – De ha eddig hallgattál, mi szükség volt
Aminhának szólanod s ott zavart csinálnod a háznál? – De az igaz! – nem
tudom, mi tartóztat, hogy főkötődet le nem tépem fejedről? – Ihol a szép
készség! – tulajdon testvérem zsidó, s nemsokára egy budai tőzsér lesz
sógorom! – Ügyefogyott! oktondi teremtés! – most már elveszítem
béketűrésemet! – bár, ha már így áll a dolog, fogtad volna be szádat és
hallgattál volna.
– Ha kegyed csak negyedórányi béketűrést igér, megfejtek mindent s
kimentem magamat.
– Hm! csak rajta! hiszen látod, milyen béketűréssel vagyok, jegyzé meg
Ilka, indulatosan járva fel s alá, míg arczában a harag s bosszúság
küzdöttek, – lehet-e az ember nyugodtabb? – kiált felcsattanva. – Na
beszélj! hát mire vársz? talán még én kérjem a bocsánatot tőled?
– Jó! tehát ha meg kell lenni, – mond az ispánné, kissé magához térve, –
én szólok. Kegyedet s Aminhát férjem lelte; én kegyedből gazdag
birtokosnőt csináltam. – Ki tudja, volt-e atyjának annyija, mint Geréb
uramnak? – s ha csak maga lett volna, nem Aminha is – miért ne szólanék?
hiszen az öreg úr bolondja volt gyámleányának, hogy talán meg is
aranyoztatta volna. – De mindig attól tartottam, hogy a másik leányka
dolga is kikerül! ő pedig zsidónál volt. – – Mit mondottak volna az
egyházi urak? s nem tudja-e kegyed, hogy a gyermekkitevésre a budai
tanács bitófát s korbácsot rendelt! Férjem megöl, ha merek szólani.
– De most – most – most! miért fecsegtél? ezt mondd meg nekem,
semmirekellő! – riaszt rá Ilka.
– Miért? – azt hallottam, hogy a vén Ábrahám leányát zsidóhoz akarja
férjhez adni, ez költötte fel lelkiismeretemet. A leány meg volt
keresztelve, üdvessége az Isten kezében; – de hogy zsidóhoz menjen
férjhez, azt meg akartam gátolni.
– Jókor! – mond Ilka, – oktondi!
– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én Aminhát megintettem, de egyebet
nem szólottam, – hiba volt-e ez?
– A mint látom, te mindenből ki tudod vágni magadat, mint férjed a
számadás alól. – Most már kész, – ki van tálalva a gyönyörű történet! –
mondd, mit tegyek?
– Hallgassunk az egészről, asszonyom! – férjem még magának sem súgja meg
a dolgot; én a napokban haza megyek s annyiban marad.
– Igen, s testvérem zsidóné lesz s egy keresztény lánynak zsidó
gyermekei lesznek! Istenem, Istenem! beh összezavartad fejemet. – Eredj,
hogy színedet se lássam! – holnap indulj vissza férjedhez s ne fecsegj,
azt mondom! mert pórul jársz, – ismersz!
A nő igen örült, hogy szabadulhatott és odahagyta a szobát.
– Itt van la a gyönyörű történet! – mond Ilka, egyedül maradván s
indulatosan dörzsölgetvén kezeit. – Az egyik testvérem a tömlöczből
szökött ki; atyját lelte meg, az öreg Káldort! tehát én Káldor Ilka
vagyok! – Ez eddig jó, bár sem testvéremmel, sem az öreg remetével, ki
ördöggel czimborál, nem vágyok közelebbi viszonyba lépni. – A másik
testvérem angyal, igaz! – de zsidó angyal! – Mint Aminhát szeretem; mint
testvéremet hogyan tűrhessem a zsidók közt?!
Ilka elgondolkozott s kezét vállára téve járt fel s alá a szobában. –
Nem jutna-e – mond magában, toppantva kis lábával, – semmi eszedbe, Ilka
asszony! semmi jó eszme – semmi, épen semmi? – Hm, minek való az ész, ha
akkor nem segít, mikor legtöbb szükség van rá! – Hallgatni? – Igen, de
Nephtali? nem, nem, az nem lehet; de vétek is, – tudva levén előttem,
hogy keresztény leány. – Oh! te rossz asszonyi fő! – folytatá
megkopogtatva homlokát ujjával – semmi okosra nem tudnál te bukkanni? –
Ilka a pamlagra vetette magát, mormogott magában, végre felugrott. –
Helyes! – kiált fel, – ezt teszem, ennél jobbat, ha egy évig mindig
törném eszemet rajta, nem gondolnék. – Igen – természetes! – helyes! úgy
van! – neki van legtöbb esze az egész országban! mindenkit maga elé
bocsát, – s velem néha enyelgett is; – igaz, a mint illik! – – ki is
kérném magamnak másként! csak Nabuchodonozor jelenlétében. – Jól van! –
ember vagy, Ilka! – Kitálalom az egész dolgot, mindent apróra
elbeszélek: aztán főzze és süsse meg! – Én mindenesetre Nankelreutherné
maradok – – s az egész dologról nem tehetek. – Ezzel vígan kiment a
szobából s az ajtót hangosan bevágta maga után.
DZWELA ÉS ZSEBRÁKJAI.
Kóborló cseh had él vala orvul
Szerte az országban, mint már a veszni menő légy
Döng szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek
S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:
Úgy ezek, érezvén Mátyás országa hatalmát,
Bolygának, rövid életöket nem nyújtani, mert az
Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá
Elnyugodott falukon meg marhás puszta lakóin.
_Vörösmarty_.
Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték
tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása
volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek
egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a
gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek
legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király
maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá.
Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak
ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.
Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás
kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni
kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér
vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető
menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket
változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.
Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az
öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan
maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal
diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint
Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre
félre tudta takarni.
Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő
élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza
régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s
fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket
csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz
tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt,
nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a
bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször
mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében
számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva
sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de
pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől
szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este
Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt
megszabadult.
Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány
órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s
a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki
maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba
rejtőzködött.
Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták
e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent,
zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók
tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.
Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh
rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela,
ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel
régi ismerőseinél, hol erőszakkal.
Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség,
rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.[41] E mogorva
harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű
kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege
együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.
Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a
híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség
melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén
termett, miként feljebb említők.
A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon,
ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két
ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni
kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei
megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát
eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok
újra elő kerülnek.
Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert
igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy
Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.
Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig
elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt –
némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor
félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában,
kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá,
személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok
korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig
szaporította.[42]
Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,[43] hosszú
csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.
A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy
szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán
állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A
saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta
Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már
otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely
Borsodnak több helységeit hamvasztá el.
A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű
főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek
egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta
mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak,
tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal
kezökben.
Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű
ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.
Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a
többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára,
kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre
mutatott.
Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és
juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány
hegedűt, egy dudát s tárogatókat.
A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek,
állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök
lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.
Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen
boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra
csavarva tódította az ablakréseken ki.
A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva
szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos
zenéje még rémítőbbé tett.
Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott
fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.
– Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.
– Kétezren! – felelt Komoróczi.
– S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.
– Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s
nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a
király sietve jő felénk seregeivel.
– Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot
üldözendi; az pedig túl jár az eszén.
– S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk
marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem
vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem
alatt történt.
– A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé
elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha
megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez
már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta
rablás helyett.
Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé,
fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a
hol Giskra volt.
– Veszszen a király! – hangzott a körben.
E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! –
kiáltottak – az Angyal diák seregéből.
– S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.
Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh
fegyveres lépett a terembe.
– Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette
szemét.
– Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.
– Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!
– Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!
– És te! – kiált rá a vezér.
– Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam
mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!
– Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! –
végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.
Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt
nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel
igyekezett markaikból menekedni.
– A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel
Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!
[Illustration: – Ha, ha, ha! – végezzétek!]
– Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem
űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? –
Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a
gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt
védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa
vívni; fel, fel!
Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a
fekete sereg közeledik.
Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden
iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások
fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.
Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint
óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla
aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre
távulról.
Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.