olvasók legtöbbjei csak átleveleztek.
*
Elemér ezen s ehhez hasonló gondolatok közt virrasztotta a hosszú éjet
át; néha lábhegyen közeledett az ajtóhoz, mintha vágynék Serenának
lehelletét hallani. – Minden néma volt: Serena virrasztott, mint ő.
Midőn első lángíveit voná a hajnal az ég kúpján keresztül s a Duna
zománcza biborban fürdött: Serena kilépett a szobából tegnapi
öltözetében; arcza halvány volt, de szép, minőnek azt még Elemér sohasem
látta.
A hölgy rövid üdvözlés után a másik szobába vezeté Elemért s itt közlé
tervét vele. – Tíz óra tájban, – mond, – atyám az egyházba megy; akkor
talán módot találok apródjait eltávoztatni. Csak az előszobában lehessen
kegyed, onnan megszabadulhat; ha pedig az nem lehetne, nőimmel teendek
kisérletet. De, hogy minden meglepetéstől óva legyünk, cselédeimet
jobbkor beszólítom, felöltözködöm; addig legyen itt csendesen. Most még
mindnyájan alszanak a tulsó oldalon, ha fel leszek öltözködve s a szobám
rendbehozva: akkor kegyed újra visszamehet.
Elemér a szép hölgynek kezét voná ajkaihoz, ki azt némi zavarodás után
későn huzá hátra.
– Visszaél jóságommal! – mond Serena komolyan.
Elemér hallgatott, de a csókot, melyet a kedves kézről orozott, egy
éveért életének nem adta volna.
Serena a másik szobába ment s levetkőzött; végre felnyitván a folyosó
felőli ajtót, nőcselédeit szólítá.
Rövid óra alatt ízletes öltözete fénylő, hajai rendben voltak; s míg
cselédei az ágyat megvetették, addig Serena Elemérhez lépett be, a
kulcsot az ajtóra fordítá s ujjával hallgatást intett.
Ő reggel ájtatosságát máskor is zárt ajtók közt végezte, s ez fel nem
tűnt; de késő s magányos lefekte, s ily szokatlan kora fölkelése
nőcselédei előtt talány maradott, melyet meg nem tudtak maguknak
fejteni. Midőn később minden rendben volt, s Serena a másik szobának
félig nyitott ajtajából azt adá értésökre, hogy atyjánál fog reggelizni
s egyedül akar lenni: cselédei fejöket csóválva távoztak el; de a
nyilatkozás következésében sem maguk a szobába többé nem léptek, sem
látogatókat be nem eresztettek; maguk közt pedig, hosszas fürkészet
után, azt határozták, hogy asszonyuk valami csinos munkával akarja
atyját közelgő születési napjára meglepni.
Serena Elemért bevezette újra a hálószobába. – Kegyed itt nyugodtan
leend, – mond – én addig igyekezni fogok módot lelni eltávoztatására.
– Ily közel s egyedül? – kiáltott föl Elemér.
Serena a sürgető lovagnak felkiáltásában oly elegyét találta az igaz
szerelemnek s a gyermekes békétlenségnek, hogy a helyzet minden
kétessége mellett, melyhez már kissé törődni kezdett, önkénytelen mosoly
vonult el ajkai között. – Kegyed – viszonzá – a távolban a közellétet
óhajtá; a közellétben beszélgetést, – ez vétkes elégedetlenség! tehát
nyugalom s vak engedelmesség!
– Ah, Serena! – felelt Elemér – boldogságom túlözönlik; éltem asszonya
parancsol és én engedelmeskedhetem! – Ezzel némán maradott, s Serena
kimenvén, a kulcsot ráfordította az ajtóra.
A hölgy egyedül volt s pamlagára vetette magát, igyekezett lelkében az
egyensúlyt helyreállítani.
Helyzete egyetlen volt a maga nemében. Ily közel lennie egy ifjúhoz, ki
álmai országában bár otthonos rég, előtte, úgy szólván, egészen
ismeretlen volt. – Ha őt nála találnák! híre, neve örökre koczkáztatva
lenne s az ifjúnak élete veszélyben. – Serena ismerte atyját; tudta,
hogy a fegyvertelen ifjú, indulata első hevében a büszke öregnek
boszúáldozata leend, s ha ezt kikerüli is: atyja csak vér által
kivánandja az ily sértést lemosni, s így Elemér rá nézve elveszett. –
Lám oly önző a szerelem, minden fönsége mellett, hogy a hölgy, odább
fűzvén gondolatait, önkénytelen lepte meg magát azon rejlett,
hátraidézett, de létező vágyon: valaha ezen ifjút birhatni.
Bár nevét elhallgatá, ismerte őt: tudta, kit föd az Elemér névnek
homálya s dicsősége, s a mit talán egy szerencsés ünnepelt név iránt nem
érzett, az merült föl lelke mélyéből egy férfiúért, ki ritka
öntagadással s állhatatossággal vívott új létet ki magának, s tettek
nemességében czáfolá meg az ármány nemtelenségét.
– Igen! – mond magában – én szeretem ama csaták fiát, ki előtt önatyám
seregei reszkettek; kit a király eltiltott közeléből s mégis atyámat
békéltette ki vele; ki ellenségeit megszégyenítette s ennyi dicsőséget
mégsem hisz elégnek az álhomály födözésére, mely nevén ártatlanul
borong.
– Magasztaltság ez? ám legyen! túlság talán? de nemes és nagyszerű, s
már azért férfiúhoz illő! – Igy volt a szép hölgy ügyvéde szíve ifjának,
s lelkébe a béke szállt, s bátorság tért abba vissza; minden félelem
megszünt; úgy tetszett, mintha aggódni rajta s őt kiszabadítani nekie
öröm és boldogság lenne.
– Ő szeret! igen – mond magában – az a szerelem, minden őstisztaságában,
erejében és nemességében, úgy, miként én azt óhajtom a férfiúban.
Az oroszlánok jelenése borzadalmaival előtte állott s nem tudá eléggé
bámulni hideg bátorságát azon ifjúnak, ki kész volt azoknak közepette
utat törni magának, hogy őt bajtól megmenthesse.
Serena mondhatlan vágyat érzett magában, kitárni szivét Elemér előtt s
birtokába bevezetni őt azon gazdag szerelemnek, mely egész valóját
elfoglalta; de szemérem s hölgyi méltósága tartóztatták őt vissza.
Azonban a reggelizés órája közelgett, s ő gondosan bezárván ajtaját, a
szobasoron keresztül atyjához sietett, kit egészen felöltözködve talált.
– Nos, – mond Giskra – látom, vidám vagy Serena; lenyugodtál-e azonnal?
A hölgy kikerülőleg felelt: – Nem a legjobb éjszakám volt, atyám; de
most már nincs bajom.
– Kedvesem! – folytatá atyja – a reggeli kész; ma kevés időm lesz veled
mulatni: a király sok fontos dolgot bízott rám, s délelőtt többen jőnek
hozzám tanácskozás végett; azonban ebédkor látjuk egymást. – Ezzel az
épen akkor érkező reggelihez ültek.
Serena komolylyá vált, bár miként igyekezett magát felderíteni. Remélte,
hogy tíz órakor atyja az egyházba megy, ájtatosságát végezni, s akkor
talán Elemér kiszabadulhat; de így atyjának honn kelletvén maradni, újra
megsemmisült reménye.
Ha Giskra annyira el nem lett volna merülve a király által rábízott
tárgyakban, alkalmasint észrevenné azon önkénytelen elkedvetlenedést,
mely leányának mindig inkább hevülő vonalaiban olvasható volt.
A reggeli után néhányan érkeztek Giskrához a Budán jelenlevő
országnagyok közül, s Serena búcsút vőn.
Szobájába érkezvén, újra bezárta az ajtót s nyugtalanul járt fel s le
abban. – Kétszer is megindult, hogy a hálószobán keresztül nőcselédeihez
menjen s azokat valami ürügy alatt eltávolítsa; de nem tudott semmi
olyast kitalálni, a mivel négy, öt személyt egyszerre kimozdíthatna
helyéből; nőismerői pedig nem voltak Budán, kikhez nőcselédeket illett,
vagy lehetett volna küldeni. – Végre benyitott Elemérhez.
– Lovag! – mond Serena komolyan – engem kinos előérzet nyom; atyám ma
itthon marad, cselédeimet el nem küldhetem, kegyednek még ma itt kell
maradni; adja az ég, hogy e hosszas nyugtalanságnak végét érjük.
– Este – mond Elemér határozott hangon – eltávozom. Az Isten velem lesz
s bátorságom; lehet, hogy az oroszlánok más fekvést vesznek; a fa alig
van két ölnyire az ablaktól, míg oda érnek ők, addig ágaira kapaszkodom,
egyike ezeknek a tulsó falig ér; azon, ha oda férhetek, mentve vagyok.
Az eszme kissé megnyugtatá Serenát; tudta, hogy hálószobájába senki sem
jöhet, s míg nőcselédei este ágyát megvetik, addig Elemért a szomszéd
szobába rejtheti. Emlékezett arra is, hogy az oroszlánok nem mindig a
rekeszben voltak, hanem oda csak később érkeztek, s jelenben is a falba
mélyedt barlangalakú gátorban mulattak. Egyébiránt a terepély fának
helyzetét tekintve, oly hideg bátorsággal, mint az Eleméré, hihetőnek
vélte a merény sikerét.
Mind e mellett egy titkos szózat keblében azt súgta neki, hogy a kivitel
perczében nem lesz bátorsága, Elemér távozásában megegyezni.
– Meglátjuk; mond Serena elmélyedve gondolataiban – de csak úgy engedem
azt történni, ha életveszélylyel nem jár, ezt előre mondom; – tevé hozzá
majdnem reszkető hangján a komolyságba rosszul burkolt részvétnek.
– Ah! – mond Elemér hevülve, – engedje, hogy kedves legyen az élet
nekem, s én őrizni fogom azt, mint anya csecsemőjét, s óvni a
szellőcsapástól, mihelyt megszűnik csak enyém lenni. – Serena! akarja-e,
hogy éljek?
Serena nyilt s méltósággal teljes tekintetet vetett az ifjúra, egyét
azon csak női tekinteteknek, melyek mély hódolatot idézvén elő, a
legmerészebbet korlátiba térítik, s e nyilt, őszinte, nemes tekintettel
mondá: – Akarom, Elemér! hogy kegyed éljen a hon s a király
dicsőségeért!
– Serena! – kiált föl Elemér – s éretted! oh mondja, magáért is! E percz
az üdvösség sugára, egy gyöngy az élet gondjai között, melyet a kereső
sohasem lel meg, melyet az ég ajándékoz. Ne nehezteljen, ha e kincset
használom; ha röpülő pillanatát felfogom s levarázslom; ha kimondom,
hogy e pillanat éltem fényfoka. Serena! kelljen a jövő perczben
meghalnom bár! halld – én szeretlek! minden, a mi szerelem, vonzalom,
csatlakozás, olvaszd egy elmévé, a világ szerelmét szorítsd egy
szikrába: az enyém több, az enyém mindenem! s e minden a tiéd!
Serena hallgatott, arczában olvasni lehetett azon lelki erőfejlést,
melybe a hallgatás került. Oh! minő boldog volt! – a szerelem egész
mennyét lehelte arczára; ha a földön üdvezülni lehetne, ő istenülve
lenne!
Hosszú szünet lőn. Elemér némán függeszté tekintetét rá. Várt-e
feleletet? – Nem: a szerelem egy lehelettel felel, előtte a kebel nyilt
meg, melyben olvashatott, s mégis nem mert betűin elhaladni, nem mert
értelmet kiemelni belőlök; kétkedett. – Ti, kik szerettek, tudjátok:
minő boldog egy ily kétkedő!
Végre megszólalt Serena mosolygó arczczal, hogy a beszédet a fellengés
egéből valódi hölgy-tapintattal az élet anyagiságába költöztesse.
– Kegyed éhes úgy-e? – s egészen azon kedves otthonossággal, mely nekie
házkörében annyira sajátja volt, hozott a másik szobának egyik
szekrényéből egy szelet süteményt aranyozott négyszögű tányéron. – Ez
tegnapi, – tevé hozzá, – de szükségből megjárja.
– Nemcsak kenyérrel él az ember! – jegyzé meg Elemér bibliai
komolysággal – s az adomány – tevé mondhatatlan szivességgel hozzá, –
Serenától jő!
Azonnal hozzá látott a reggelihez; úgy tetszett neki, mintha étel jobb
izűen nem esett volna soha. – Önkénytelen képzelte a gyönyörű teremtést
magas várában, csipkefőkötővel a fénylő fürtökön, mellette ülni
lovagtermében, vidor vendégek közt, mint a szeretett nőjét: sóhaj emelé
keblét. – Kedves angyali Serenám! – mond – ha tudná, minő álmok
emelkednek előttem!
Serena hallgatott. Egy eszme lepte meg: mintha Elemér őt kileste volna
gondolatiban, mintha utolérné álmaiban; mert az ő lelkében is
tündérszínekben derült fel önkénytelen a házi élet csendes üdve; ő is
főkötő alatt látta fejét s oldalánál Elemért.
Ki a szerelmet ismeri s annak minden kicsinységben oly gazdag örömeit
élvezte, az érteni fogja, a helyzetnek minden kétessége mellett, e két
lénynek boldogságát.
Néhány óra telt el, perczeknek mondaná az ember. Serena áldotta
ismeretlenségét Budán s atyjának gondjait, melyek őt háborítlan hagyák
átélvezni éltének legrövidebb, de legboldogabb pillanatit. Ritka
ügyességgel tudá Serena a helyes mértéket megtartani; Elemér látta, hogy
szerettetik, de nem hallotta azt, s mentől tovább volt e remek
teremtéssel, annál nagyobb, mélyebb tartózkodást érzett iránta, s
szeretete imádássá magasodott.
E kevés óra a két ifjú lényt szíveik honába vezeté be; lelkeik nyíltak
fel; ők egymást inkább ismerték már, mint sokan, kik évekig vannak
együtt. – Ismerők, bizodalmasok, közlők lettek, s a veszélyt feledték
maguk körül; csak mikor az óra, – mely igen is gyorsan haladott a Serena
tegnapi állítása ellen – a tizenkettőt verte el, eszméltek.
A hölgy fölkelt, atyjához sietett, s Elemér bezárva paradicsomában,
élvezé először éltében azon kedves váró-órákat, melyekben szerelmünk
tárgyának minden igéje, minden szívverése, minden lehellete, mint
tündérrajz vonult el előttünk, s minden mozdulatra szemünk az ajtóra
fordul, a kebel feszül és tágul váltva; de minden élvezet és gyönyör!
Serena vidám volt az asztalnál, mint egy szerető; nyájas, mint az Elemér
neje álmaiban, kedves, mint a barátságból szerelemmé olvadó érzet. –
Mindenkit megvarázsolt szépsége s felmagasztalt nyájassága; Giskra
vendégei közől többen hagyák holtra szerelmesen el az asztalt, mert
Serena soha oly soká, oly enyelegve nem szólott velök. – Hm! Serena
szeretett!
Ebéd után szobájába sietett vissza s a vendégeket magukra hagyta; csak
egy szolga követé őt felével egy szép süteménynek, melyet ozsonnára,
miként mondá, szobájába parancsolt.
Mint Noáh hollóját, várta Elemér élte angyalát, s melléje ült, szemeiből
szívta az életet, keze haván kémlelt tekintete, s így evett vidáman,
otthon vélve magát s mindent feledve.
De rövid ideig mulathatott Serena mellette; mert nem volt bizonyos, ha
atyjának vendégei közől nem látogatja-e meg valaki, s újra első
szobájába vonult, s ült egyedül, közel az ablakhoz s hímző munkát vett
elő.
Mintegy öt óra lehetett délután, midőn lépteket hallott, hirtelen
fordítá hátra a kulcsot, s néhány percz múlva, nem kevés meglepetésére,
a király s atyja állottak előtte.
Serena hirtelen rejtette el hímzését, s tisztelettel közelített a
királyhoz.
Mátyás helyet foglalt a pamlagon.
– Nem akartam – mond – öreg barátomat elhagyni, míg szép vendégemtől
bocsánatot nem kérek azon háborításáért, melyet az éjjel szenvedett.
Serenának arczát vér futotta el; szólni akart; de annyira elfogódott,
hogy egy kérdő, szinte rémült tekintetnél egyebet nem viszonozhatott.
– Valóban – folytatá enyelegve a király – kegyednek s általában a
szépségnek hatalma nagy! mert még a vérengző Nerót is meghatották
kellemei.
– Hogyan? – kérdé Giskra, a beszéd czélzását föl nem foghatva.
Serenának szíve halhatólag dobogott.
– A dolog egyszerű – felelt a király nevetve. – A napokban
oroszlánaimnak, Nerónak és Poppeának, megbomlott rekeszük, s mivel azt
tegnap kiigazították, kénytelen volt az őr, hű vadaimat ezen ablak
alatti kerítés közé zárni. Ma reggel hallom, hogy az éjjel, mulatságból,
a borág léczezetét épen az ablak alatt zúzták össze.
Serena könnyebben lélekzett, hirtelen összeszedvén magát, nem minden
habozás nélkül felelt a királynak: – Felséged valóban ujságot beszél
előttem, mert a hatalmas Nerónak haragját el kellett aludnom, bár igen
keveset nyugodtam; a veszélyes szomszédság, melyben ezután leszek, csak
most nyilatkozik előttem.
– Ezután – jegyzé meg a király – minden csendes leend, mert a rekesz
kész levén, ezelőtt egy órával afrikai hiveim régi lakhelyökbe
költöztek.
A hölgy szíve tágult. – Ő megszabadult! sóhajtott fel magában, s
észrevétlen egy nehéz köny gyűlt szemébe s csöppent ölébe.
A király néhány perczig mulatott még, nyájasan beszélgetve Serenával, s
azután elbúcsúzott.
– Giskra! – mond a király távozva – nekünk beszédünk van még együtt.
Giskra kissé hátrább maradott. – Már tudom, – mond megcsipkedve arczát
leányának – miért levél ily otthonülő – hímzésedet láttam, – tevé
nevetve hozzá.
– Ah! – mond Serena tréfásan – nem atyám számára készül.
– Jó – mond Giskra, a tréfát folytatva – nem tudok semmit a dologról.
Mihelyt a király s Giskra eltávoztak, Serena újra bezárta az ajtót, s
szárnyas örömmel nyitott be Elemérhez. – Levente! – mond élénken –
mentve van, az oroszlánokat elköltöztették a rekeszből.
Elemér komolylyá vált. – Ah! – mond annyira örül-e Serena, hogy tőlem
megmenekszik?
– Önző – mond Serena nem minden szenvedély nélkül.
– S ha az vagyok, – felel Elemér – csoda-e? – Én soha boldogabb nem
voltam, mint most.
A leány nem felelt: de szemei égtek s keble emelkedett; azonban szokott
tapintatával vissza tudá helyezni a lángoló leventét korlátiba.
Együtt beszélgetve telt el a hosszú, de rájok nézve oly rövid délután.
Estebéd közben Elemér újra magányosan volt.
Végre visszatért Serena; a lovag még egyszer vándorlott a szomszéd
szobába, míg kedvesének ágyát s háló készületeit rendezték el női; végre
minden csendes lőn.
Az ifjú érezte, hogy mennie kell. A múlt napokban a telehold még
ilyenkor egész fényében ragyogott, s csak éjfél után haladt le: ez
késleltethetné.
– Még nem engedem távozni kissé, – mond Serena – a hold teltében van s
valaki észrevehetné.
De a hold nem világított, az eget sűrű fellegek boríták, s a két
szerelmes biztosan elhitte, hogy künn világos; s mulatott és késett, míg
az idő nyargalt.
Elemér szenvedélylyel nyugtatá szemeit a szép hölgyön – Éltem élete! –
kiált fel – egy század gyönyörét éltem, a pillanat kristálycsöppébe
szorítva; mint álom repült el a mai nap; – mondd az egyet, Serena! nem
neheztelsz-e?
– Nem – felelt szelíden Serena.
– Láthatlak-e újra? oh, engedd hinnem, hogy még láthatlak!
Serena nem felelt.
– Semmi felelet a búcsú órájában?
– Levente! – mond a hölgy nyugodtan – mikor Elemér a sas fölemeli a
király s a fényes udvar színe előtt sisakrostélyát: akkor megengedem,
hogy ezen órára emlékeztessen.
Elemér magánkívül volt, szólni nem tudott, Serena kezét akarta ajkaihoz
vonni, a hölgy szelíden húzta vissza azt. – Az út nyitva! – mond
felkelve. – Isten kegyeddel lovag! – Ezzel hirtelen hálószobájába
sietett.
Egy óra múlva Elemér a sas a Gellért csúcsán állott s a Mátyás
csarnokára nézett. Előtte egy kép csillámlott tündérszínekben: egy
szelíd nő, oroszlánok s egy kalandor, ki szívében első szerelmét hordja.
Az ég boltjai sötétek voltak, mint a pokol; de az ifjú szívében a menny
nyílt meg.
GYERMEKSIKKASZTÓ.
Kéz, és – – – – lesütött szemmel halad – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat – –
_Kisfaludy Károly._
Nankelreuthernétől a legkétesb kimenetelű perczben váltunk el, akkor,
midőn Aminhára mutatva, e kérdéssel fogadá ispánnéját: – ismered-e ezt
itt?
A kérdés felelet nélkül maradott egyelőre. A megszólított a legnagyobb
tétovában volt; látszott meglepetése s hogy igen is ismeri Aminhát, ki
ájulva eresztette fejét a karszék támaszára.
Végre megszólalt a nő: – Egy kérdést, asszonyom! – mond reszkető
ajakkal. – Valóban férjhez akar-e e leány zsidóhoz menni?
– Minden kétségen kívül, – felel Ilka, mintegy kényszeríteni akarván a
nőt, – ki e házasságtól irtózni látszatott, – hogy valljon.
– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én mindent felfödözök, csak azt
kérem: Aminhát távolítsa el, mert kegyedtől várom, vallomásom után mi
történjék vele. Őt a titokba beavatnom nem lehet, mielőtt kegyednek
jóváhagyását nem nyerem. Látom, magához tér, én távozom, igyekezzék őt
megnyugtatni.
Aminha eszmélni kezdett, szép életteljes szemeit könytől nedvesen nyitá
föl s egy elszórt tekintetet vete maga körül.
E közben az ispánné kilépett a szobából. Nankelreuthernénak tudnivágya
nagyon fel volt ingerelve s alig várta, hogy ispánnéjával egyedül
lehessen.
Aminha magához tért. – Hol vagyok? – rebegte, körültekintve s mintegy
számot vetve magával. – Itt, igen s kegyed, szép asszonyom velem? –
Aminha félelmesen jártatá szemeit a szobában szét. – Én álmodtam! –
folytatá nehéz sóhaj után. – Oh Isten, hála neked! hogy ő nincs itt.
– Kedvesem! – szólt Ilka, – én befogatok s hazavitetlek; holnap hozd el
szép metszett bársonyszöveteidet; de most távozz.
– Nem volt itt senki? – kérdé Aminha még mindig rebegő hangon. – Igen,
itt volt azon nő! – ő őrült úgy-e? – Oh asszonyom! ha tudná kegyed, minő
öldöklő előttem azon gondolat, hogy én nem az Ábrahám leánya vagyok; egy
idegen – atya, anya nélkül! Óh, mondja kegyed, hogy őrült ama nő!
– Ragaszkodásod atyádhoz, – viszonzá Ilka érzékenyen, – szívednek
becsületére válik; de bízzál Istenben! – te, ki oly hivő, oly vallásos
vagy, akár őrült, akár józan legyen ama nő, ne rémítsd előképzetekkel
magadat. Én barátnéd vagyok, jó gyermek, szerettelek látásod első
pillanata óta; légy nyugodt, bízzál bennem, én mindent megtudok. – A baj
– folytatá könnyed mosolylyal, – a legrosszabb esetben sem nyaktörő; én
értesítlek, s azután teheted, mit ész s okosság javalnak. Most Isten
veled!
Aminha tisztelettel szorítá az Ilka kezét szívéhez. – Úgy-e asszonyom, –
folytatá majdnem kérő hangon, – én megmaradhatok kedves jó öreg
atyámnál? s az Isten nem kivánandja, hogy Nephtalinak szívét repeszszem
meg kezem megtagadásával s hogy Istenemet másként tiszteljem, mint mióta
gondolkodni tudok, tiszteltem.
Ilka igyekezett őt megnyugtatni s a leány csendes odabámulással
távozott. Nankelreutherné magában maradott s a felizgatott tudnivágy
élénkségével hivatá az ispánnét elé.
Ez megjelent, asszonyának intésére helyet foglalt s nem minden aggály
nélkül így kezdé beszédét: – Ha kegyedet szerencsétlennek tudnám; ha
szép ifjúsága, vidám kedve s gazdag vagyona helyett hervadt évekkel,
fájdalomtelten s szükséget szenvedve látnám: nehéz s szívszorító lenne a
vallomás, melyet tenni akarok: – de kegyed boldog! s megbocsátja nekem,
ha álfélelemtől tartóztatva, egy titkot hallgaték el, mely rég szívemen
fekszik. – Kegyed bennem jóltevőjét látja, – folytatá az ispánné, némi
hetykeséggel tartásában, – s azt, kinek mindent köszönhet, a mivel bir,
sőt boldog házasságát is.
– Én? – mond Ilka, – neked? – tevé büszkén hozzá. – Hogyan? – vágyok
tudni, minő bizonyítványokkal fogod ezt felvilágosítni?
Az ispánné egyét azon tekinteteknek veté Ilkára, melyekben, bárminő
alárendelt személytől is jőjenek, valami megszégyenítő van. – Hallgasson
engemet nyugodtan ki, asszonyom és itéljen.
– Még ezernégyszázharminczkilenczedikben – ha jól emlékezem – érkezett
férjem egykor Budára faluról, hová őt ura, Szelepcsényi Menyhért,
élelemneműkért küldötte. Késő este volt, midőn a várban a Mária-utczába
tért be a nehéz, megrakott szekér az ispáni szállásba, mely néhány
lépésnyire esett balra az emeletes Szelepcsényi-háztól.
Hosszas zörgetés után a kapú megnyilt s a szekér az udvar durva
kövezetén gördült elő az alház belső nyitott folyosójához, hol már én
lámpával kezemben s majdnem egy ingben jöttem férjem elébe.
– Márta! – mondá ő, – vendégeket hoztam. – Ezzel a szekérhez közeledvén,
két angyalszépségű leánykát emelt le. – Ne! vidd őket az ágyba s készíts
egy kis tejet vagy levest számukra: szegénykék éhesek és álmosak.
– S miféle porontyok ezek? – szóltam durczásan s tágra nyitva szemeimet.
– Nem kérdés ez most! – felelt ő gorombán, – tedd, a mit mondok, majd
elbeszélem a többit.
Különös tekintetet vetettem férjemre s fejcsóválva czipeltem a kapálódó
gyermekeket a szobába.
– Kendtek! – mond férjem a szekeresekhez fordulva, – tanúim lesznek
szükség idejében, hogy minő módon jutottam ezekhez a gyermekekhez?
– Istenes úton! – felelt az egyik pórember. – Na! hiszen jótettért jót
várhat, ispán uram; az Isten megfizet kegyelmednek, hogy ott nem hagyta
veszni szegényeket.
– Addig pedig hallgassatok! – fejezé be ő.
Miután a szekérről holmit lerakatott, bejött a szobába, hol engemet
duzzadtan talált az ágy mellett, egy tálacska tejjel, melyből a szegény
gyermekeket etettem, kik alig lehettek két évűek.
– Már most csak megvallod, honnan kerültek ezek a gyermekek? – mondám
kérdőleg függesztve szemeimet férjemre.
– Magam sem tudok sokat rólok, – viszonzá ő. – Néhány órányira a sárosi
vártól, egy völgyben haladtam a terhes szekérrel; hajnal felé volt,
midőn egy sziklaüregben sajátságos hangokat hallottam, azonnal oda
siettem veszélyt gyanítva, – s ki írja le ámulatomat, midőn ott két
leánykát találtam sírva s egymást szorosan ölelve egy szögletben.
– Nos! nem tudtad háborítlan hagyni őket? – riaszték rá, – hátha anyjuk
csak rövid időre távozott tőlük? s majd kétségbe esik, ha nem találja.