VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
ÖSSZEGYŰJTÉ
THALY KÁLMÁN.
KÉT KÖTETBEN.
RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL
ÉS
RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL
EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
THALY KÁLMÁN.
TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN
KÖLTEMÉNYE.
ELSŐ KÖTET.
PEST, 1864.
KIADJA LAUFFER VILMOS.
TEKINTETES
SZALAY LÁSZLÓ
URNAK
A MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK ÉS TITKÁRÁNAK,
MINT HAZÁNK KOSZORÚS TÖRTÉNETIRÓJÁNAK
HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL
AJÁNLJA A
SZERKESZTŐ.
Tájékozásul.
Irodalmunk költészeti ereklyékben, különösen pedig vitézi és történeti
énekekben, más nemzetekéhez mérve, fölötte szegény. Legalább az
általános hiedelem ez. S valóban, eddigelé a közönség a régiekből
Tinódyn, Ilosvayn, Balassán, Rimayn, Zrínyin és Gyöngyösyn kivül alig
ismert egyebet, mint a mit a sokérdemü Toldy Ferencz („Handbuch d. ung.
Poesie,“ úgy „Magy. Költészet Kézikönyve“) és Erdélyi János (a „Népdalok
és mondák“ dalai között) napvilágra juttattak, – sőt a legtöbben még az
imént elésorolt XVI. és XVII-ik századi hires költőket is csak Toldy
mutatványaiból ismerik.
Toldy leginkább műköltők elmeszüleményeit, Erdélyi pedig most élő,
újabbkori népdalokat közölt, – bár ez utóbbinál igen sok becses régi
népies dalra, vagy daltöredékre is akadunk.
És több ezeknél épen nem léteznék?… És e töredékeket épen nem lehetne-e
kiegészíteni?…
E gondolat régóta űz és hajt.
Tudjuk, hogy a magyar mennyire költői kedélyü nép. Pannónia földén
kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger-pusztaságon,
– mindenütt, mindenütt, teremnek a dalok. A huszár honvágyát, a betyár
üldöztetését, az elhagyott szerető bánatát dalban panaszolja el. A
leányok dal közt fonnak; a vőfél a lakodalomra versben híjja meg a
vendégeket; a felköszöntéseket gyakran versben mondják; ha valakit ki
akarnak üldözni a világból: csúfos nótát csinálnak rá, – sőt még a
halálra itélt rab is a siralomházban – mint nem régen Fábián Pista –
versben bucsuzik el az élettől.
S Árpád ős honában, hol a kis gyermekek még ma is dudolják a régi dalt:
„Lengyel László jó királyunk“ –
hajdanában nem lett volna ez igy?! A népköltészet fája csak századunkban
virágoznék-e ily buján?… Nem; népköltészetünk – hiedelmem szerint – még
hanyatlott, s hanyatlik folyton, – hajdanában sokkal dúsabb vala.
A polgáriasodás ellensége a költészetnek; az emberek kedélyét prózaivá
teszi. A vasuti vonatok döbörgése, a gépek csörömpölése elül a regés
várak tündérei rejthelyeikbe vonulnak.
A magyar régenten bizonyára még dalosabb nemzet vala, mint most.
Ha a már Attila, Árpád udvarában kedvelt énekesekről, hegedősökről
mitsem tudnánk is: egyes szájról szájra fennmaradt dalsorok sejtetik
velünk, hogy harczos őseink énekelve mentek a csatákba, dalban lelt
hangot diadalmaik öröme, dal enyhité bujdosásaikat, s dal adott
balzsamot a nehéz időkben a honfiak vérző sziveire.
Ennyire dalos nemzet levén a magyar eleitől fogva: lehetetlen, hogy a
leviharzott két Zápolya-, Bocskay-, Bethlen-, I. Rákóczi György-,
Tököli- és II. Rákóczi Ferencz-féle nemzetiségi és szabadságháborúk, úgy
a törökkel vítt több százados harczok meg ne termették volna a magok
dalvirágait, mint megtermék a spanyol-mór küzdelmek a halhatatlan „Cid
el Campeador“-t, és a szebbnél szebb románczok sok százát.
Bizony, bizony, hazánkban is százanként élhettek ily dalok, s a sok
hegedős ajkain: tábortüzeknél, kandalló-láng mellett Kárpátoktól
Ádriáig, és Trencsénytől le Brassóig zengtek és harsogtak.
S hogy van mégis, hogy oly szerfölött kevés maradott fenn reánk?
Levéltáraink különösen a birtokviszonyokra, peres ügyekre vonatkozó régi
okmányokban rendkivül gazdagok. Őseink e tekintetben óvatosak,
szorgalmasak valának, mindent följegyeztek s biztos helyre tőnek. S
valjon följegyezték-e az egyszerü, igénytelen dalokat is?… Ily bőséggel
és ily lelkiismeretesen – alig.
Vagy ha följegyezték is: a hiteles helyeken nem volt zug ezek számára, s
a magán – iratgyüjtemények részint a harczok viszontagságai, részint az
utódok gondatlansága következtében hány helyütt elenyésztek!
Arra pedig, hogy amaz énekek százai ajkról ajkra szállván teljes
épségben fennmaradjanak: – a mi különben is majdnem lehetetlenség – igen
nehéz idők, kedvezőtlen viszonyok jártak.
Hiszen a Rákóczi-forradalom után a felsőbbség még a tárogatókat is
megégettette.
Aztán a magyar nemzet III. Károly és Mária Terézia korában nagy
átalakuláson ment keresztül.
Egy bájos királynő, ki a sziveket magához hóditá: de elég eszes arra is,
hogy a kormányától vallott hagyományos politikához hiven, a magyar
nemzetet ősi szokásaiból kivetkőztesse.
Ezen korszak a magyarra nézve még dicsőségében is szomorú, – hát még
árnyoldalaiban!… Elfeledtük az ősi nyelvet, elvetettük az ősi öltönyt; a
kurucz vezérek fiai apáik csatakardjait csak parádézni kötötték fel, s
csak idegenek előtt tisztelegni rántották ki az egykor oly rettegett
vasat hüvelyéből. A hosszu harczok alatt vagyonilag igen megrongált s
megfogyott középnemesség és nép örült, hogy megnyugodhatott, örült ha
nem háborgatták. Merev tespedés szállotta meg az egész nemzetet. Az
aggastyánok, kik egykor Rákóczi, Bercsényi mellett a szabadságért
harczoltak volt: lassan-lassan elhalának, – Rodostó felől is csak
halálhireket hordott a napkeleti szellő.
Nem volt a ki a nemzetet felrázza.
Később végre öntudatra ébredett az ország, s vele együtt megpezsdült az
irodalom, illetőleg a költészet félaléltan nyugvó életere is. De ez oly
korszakban történt, midőn Európában a classicismus utánzása vala a
divat, s a népek költői a helyett hogy saját nemzeti iskoláikat mivelték
volna: neki estek a régi kiholt népek, a görögök és rómaiak
classicusainak, s az ő munkáik után öntötték, gyártották
készitményeiket.
E kor az újraébredett magyar költészet képviselőire is igen nagy,
mondhatnók kizárólagos befolyást gyakorolt. Az volt a legderekabb költő:
a ki minden versét legalább tíz-húsz görögistennel ékesitette föl, a ki
Horácz és Sapho idegen verskaptáira legjobban ránczigálta árva
nyelvünket. A magyar nemzeti rythmus tökéletesen elhanyagoltatott, s a
szegény Csokonait parasztköltőnek csufolták, mivel „Csikóbőrös
kulacs“-át népies szellemben és magyar mértékben merte irni.
Nem akarjuk ezzel azon korszaknak különben igen fényes tehetségü
bajnokait kisebbíteni; a hiba nem az övék: de a koré a melyben éltek.
Ellenkezőleg, dicséretökre legyen mondva, – ők haladtak, igen nagyot és
sokat haladtak – de nem tagadhatni, hogy nem a helyes, mert nem nemzeti
irányban.
A tévedést Vörösmarty látta át, s megkezdé az új utat, melyre Petőfi
egész erejével tört, és a melyet Arany, Tompa stb. kiegyengetének.
És ez az ut tulajdonképen nem új: mert csak a Rákóczi-forradalom után
elhanyatlott nemzeti szellem által félbenhagyottnak folytatása; de mivel
ez: épen azért a helyes, az igazi út.
Ha költészetünket tovább is ezen újra megkezdett nemzeti helyes irányban
akarjuk fejteni: feladatunk a fonalat ott venni fel, hol azt a szathmári
béke 1711-ben kettévágta, s elejtette.
A magyar szellem ekkor elhaldoklott, a hegedősök elhallgattak,
kihalának, s a nyomott, panaszló honfiúi érzet csak itt-ott sirta fel
magát, egy-egy homályos keservben. E keservdalok utóhangjai még
korunkban is élnek; öregeink ajkain még fölzendül olykor a
„Hajh Rákóczi, Bercsényi
Szegény magyarok vezéri!…“
szomorú nótája.
Lessük el, és jegyezzük fel a még élő daltöredékeket, s a már nem élők,
s régiebbek után kutassunk szorgalmasan, poros, penészes irományok
között, levéltárainkban. Mert bár igen sok elveszett: de még sok
létezhet ismeretlenül is, – mentsük meg hát legalább ezeket!
Ha majd mindezen megbecsülhetlen ereklyék napfényre kerülnek:
virágozhatik csak teljes pompájában nemzeti költészetünk, s fejlődhetik
tökélyre a magyar rythmus.
Ha valahol, úgy a költészetben bizonyára legszigoruabban áll a „forma
dat esse rei“ elv; már pedig a formát, és több tekintetben a szellemet
illetőleg is a régi daloknak kell kiindulási pontúl szolgálniok.
* * *
Ily eszmék tölték el lelkemet, midőn évekkel ezelőtt a Wesselényi,
Petróczi, Szuhay, a Tököli és a Rákóczi korszak, – szóval a tágabb
értelemben vett kuruczvilág dalereklyéinek gyüjtéséhez fogtam.
Átkutattam minden köz- és magánkönyvtárt és irattárt, hova csak
bejuthaték; hirlapok utján nyilt felszólitásokat tettem közzé; az ország
majd minden vidékeire magánlevelezést üztem; – igaz, hogy voltak a kik
tudakozódásaimra nem is felelének, s e hideg közöny elszomoríta: de
viszont megvigasztalt azon szives részvét, gyámolítás, a melylyel a
legtöbben támogatták gyenge erőmet a megkezdett munkában.
A mit lehetett, ekkép elkövettem.
Az eredmény az lőn, hogy jelenleg immár összesen 60–70 különféle
kuruczvilági ének, és egy 1683-ban Tököli Imréről és Zrínyi Ilonáról irt
terjedelmes költemény várja fiókomban a kiadást. Erre azonban
alkalmasabb időviszonyokat kell bevárnom.
A kuruczdalokat gyüjtvén, egyuttal megkezdém az ó magyar vitézi és
történeti énekek és régiebb dalok gyüjtését is, a melynek eddigi
eredménye – imé a jelen két kötet.
Főelvül tüztem ki e gyüjteményemnél, hogy újat, azaz eddig még
ismeretlent adjak; és igy semmi olylyast, a mi már Toldynál vagy
Erdélyinél közölve volt – föl nem vettem, hacsak az ő közléseiknél az
illető költeménynek bővebb vagy tetemesen különböző variansára nem
bukkanék, a mi majd szintén annyi, mintha teljesen új volna, – sőt a
homályos töredékek kiegészitése még tán eclatánsabb nyereség.
Tartalmaz gyüjteményem, – melyet ha az iménti elvet nem követem, csak a
vitézi énekekre nézve is akár megháromszorozhatok vala – összesen 66
vitézi- és történeti-, és 137 kisebb-nagyobb elegyes-éneket, továbbá a
bujdosó, azaz első Balassa Bálintnak két eddigelé ismeretlen
költeményét, igazoló értekezéssel. Tehát összesen 205 éneket.
Minden a kuruczvilágra vonatkozó vitézi és történeti dalt ezuttal
készakarva kizártam, hogy ezeket majdan külön gyüjteményben adhassam ki.
Ugyanezt tevém a mult század közepe táján és II. József alatt s ennek
halálakor irt, s általam szintén gyüjtött nemzeti dalokkal, mint a
melyeknek világ elé bocsátására az idők még hasonlóan nem alkalmasok.
Gyüjteményem főfő-forrásaiúl a magyar akadémia, de legkivált a nemzeti
múzeum kézirattára, s ebben a rendkivül gazdag Jankovich Miklós-féle
gyüjtemény szolgált. Különösen megemlítendőknek vélem ez utóbbinak
kincsei közül Szencsey György dalos könyvét, és a Mátray-codexet, mint a
melyeknek tartalmát jelen, és kurucz dalgyüjteményemmel teljesen
kimerítém.
Szencsey György dalkönyve (nemz. múz. kézirattár hung. oct. 70.) semmi
czimet nem visel, s e névvel azért neveztetik, mivel minden hihetőség
szerint Szencsey György irta össze a XVII. század utolsó negyedében,
egész 1704-ig. Tartalma mintegy anthologiát képez a XVI-ik század
közepétől kezdve egész a most leirt évig, magában foglalván különböző,
részint névtelen, részint a versfőkben s végstrophákban megnevezett
szerzők műveit – többet magától Szencseytől, a codex szorgalmas és
költői lelkü összeirójától.
Szencsey György, mint a szerzette költemények némelyjének tartalmából
stb. következtetem, kurucz, és szigorú protestáns vala: de nem elfogúlt,
annyira nem, hogy könyvébe még a Szepesy Pál és Tököli ellen – pedig
ugyan túlkemény hangon – irt gúnydalokat is fölvette.
Szencseynek egész dalkönyvén meglátszik továbbá, hogy összeirója
dunántúli ember volt. A szavak ugyanis mindig úgy vannak irva, mint –
túl a Dunán ma is ejtik, továbbá – folyton a dunántúlias -bul, -bül,
-tul, -tül stb. ragok használtatnak -ból, -ből, -tól, -től stb. helyett.
Tovább megyek. Szencseynek veszprém-vármegyei, mégpedig alkalmasint
tési[1] lakosnak kelle lennie. Egyik 1704-ben szerzett énekében ugyanis
elpanaszolja a rettenetes dúlást, melyet lakóföldén tőn az ellen, a ki
elül ő is a föld népével együtt az erdőkre: a Bakonyba bujdosék.
Történelmi tény pedig, hogy 1704-ben Dunántúl az ellenség – Hajster
generál serege – Veszprémet dúlta fel iszonyúan, itt kegyetlenkedett, s
e hely és környék lakói bujdostak előle az erdőkbe, hegyekbe. A
Veszprémhez közel-eső Tés helység mellett szól még az is, hogy a könyv
216-dik lapján a Szencseyétől különböző irással ez van följegyezve: „Én
Györgyi Tamás hozattam ezt a könyvet Tésrül. Anno 1711.“ A codex kurucz
gazdája: Szencsey már ekkor tán nem élt, avvagy ezen végzetteljes évben
urát követte a bujdosásba.
Szencsey daloskönyve eredetileg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek
egy pergamenre irt oklevelébe volt bekötve, s táblájára ez vala
jegyezve: „Thomae Csetényi.“ E név is a Bakony vidéke mellett szól. – Az
ó kötés boritéka a nemzeti muzeum oklevéltárába tétetvén, a könyv újra
köttetett be; ám az új kötésre hibásan nyomatták az 1606–1704.
évszámokat, mivel e codex, mint mondám, még a XVI-ik századból is
tartalmaz költeményeket, például a „Hallgassátok jó uraim…“ kezdetü
hegedős-ének is nyilván 1586-ból való.
Megemlitésre méltók a diszesen festett kezdőbetük, melyekkel a néhány
utolsó lapon levőket kivéve a kötet minden egyes verse ékeskedik. E
betük helylyel-közzel igen czifrák, rikító szinekkel tarkálnak, néhol
pedig phantasticus alakokat tüntetnek fel, s ábrázolnak. Alkalmasint a
jó Szencsey György saját kézmüvei. Magyar könyvnél, kivált már ezen
korból, ritkaság.
A versek próza-formán vannak leirva, legfölebb a strophák jelöltetvén
külön kikezdéssel. Az irás jó nagy betűs, meglehetős olvasható, bár
néhol a ténta már oly halvány, hogy gyakran nagyító üveget kellett
használnom.
A kötet a teljes épségben megmaradt tartalomjegyzék szerint eredetileg
85 verset tartalmazott, de ezek közül 5 kiszakadt, 5 csonkán van meg:
teljesen ép tehát jelenleg csak 75. Ebben is nagy kincset birunk. Bár
minél több ily szorgalmasan jegyezgető, irogató Szencseynk lett volna
azon korban!
A Mátray-codex szintén a nemz. múzeum kézirattárában létezik (hung.
duod. 44.), s Szencsey dalkönyvéhez hasonló anthológiát képez a XVII.
században irt versekből, ezekhez járulván még Balassa Bálintnak 20
költeménye, azon rendben kiirva énekei sok kiadásainak valamelyikéből, a
mint ezekben léteznek.
A Mátray-codex alakja tizenkettedrét, s mint a benne foglalt énekek
többjéből, s magából az irás jellegéből biztosan meghatározható: a XVII.
század második felében iratott össze.
Festett czimbetűi ennek nincsenek, úgy czimlapja is hiányzik. Ki irta
egybe? nem tudhatni, – de az bizonyos, hogy nem dunántúli ember, mert a
kiejtés – a melyhez az orthographia idomúl – inkább erdélyies, vagy
alföldies; mindenütt a hosszú -ból, -ből, -ról, -ről stb., s átalában
semmi a dunántúli nyelvjárásból, elannyira, hogy még a Kőszeghre való
Győri Gyurkó szerzette éneket is nem a túl a dunaias kiejtés szerint
közlé, hanem a maga kiejtéséhez idomítva másolá le a leiró. – A ténta
fölötte elfakult; a betük aprók, kuszáltak, nehéz-olvasatúak, – úgy hogy
sok helyütt nagyító üvegen át nézve is gondot adnak az olvasni akarónak,
s valódi talányfejtésül szolgálnak.
Tartalmát a már érintett Balassa-féle 20 verstől eltekintve 44 költemény
képezi – többnyire szerelmi tárgyuak; vitézi ének alig van az egészben
egy-kettő, de protestáns vallásüldözési is van egy: miből azt
következtetem, hogy e kötetnek egybeállitója is protestáns vala, mit még
jobban bizonyít az, hogy a könyv hátsó lapjaira a codexiró kézvonásaival
a hiszek-egyen, és tiz parancsolaton kivül három protestáns ima van
jegyezve.
Egykor ezen könyv is Jankovich tulajdona vala, de ennek halála után –
hogy, hogynem? – Berlinbe került. – Ám irodalmunk nemtője megőrzé
számunkra, a mennyiben a nemzeti múzeum nagyérdemü könyvtárnoka t.
Mátray Gábor úr 1858-ban visszaszerzé hazánknak, s a magy. tudom.
akadémia ugyanazon év július 26-án tartott ülésén bemutatá. Az akadémia
Mátray urnak e nagybecsü énekes könyv visszaszerzése körüli érdemét meg
akarván örökíteni, elhatározta, hogy ez „Mátray-codex“ nevet kapjon,
mely határozat a titkár által magába a könyvbe is hivatalosan
beigtattatott. – A könyv kötése ekkori.
Többi kutfőimről rövidebben szólok az illető versek után irt
jegyzeteimben. E jegyzeteket magam igazolása végett – hogy honnét
meriték? – vélém szükségesnek. De részint utó- részint *) alatt irt
jegyzeteim egyebekre is, például történelmi bizonyítgatásokra a versek
keltét illetőleg, a régi, elavult szólamok felvilágosítására,
összehasonlításokra stb. – kiterjednek, a mit tennem olvasóim
könnyebbsége végett láttam jónak.
Némely költeményt több kutfőből meriték, s egyiket a másikkal
összehasonlitván, a helyesebbet alkalmaztam.
A helyesirást a mi illeti: azon – mostanában régi iratok kiadásánál
szokásos eljárást követtem, hogy a szavakat a jelen megállapitott
orthographiával adom, – a régi kiejtésnek hű viszszaadása, s ezért az
illető helyeken az eredeti hangzók pontos megtartása mellett. Azonban ez
elvet csak az ó kiejtésre nézve tartottam fenn, s nem egyszersmind a
provincialismusra nézve, a mely hajdanában is csak ugy variált és
ferdített mint ma. Igy például Szencseynél folyton: tunnyi, annyi,
bukor, ustrom stb. áll: tudni, adni, bokor, ostrom stb. helyett; ez
nyilván túl a dunaias tájszólás, és ma is épen ugy él, mint Szencsey
idejében. Én a táji hangoztatást nem követhetém: mert sokféle kutfőkből
egybeszerkesztett könyvem irmodora rémitően tarka lett volna, – s nem
követhetém, miután helyesirási eljárásommal nem a most is élő
provincialismus terjesztése: de a már kiholt, elavult szólamok hű
megóvása, megtartása, visszaadása vala czélom.
Van a jelen kötetben különösen a dévaj, tréfás régi hegedős-énekek
között több, a melyekben a szerelem szenvedélye, a gúny éle, vagy a
pezsgő jó kedv túlcsapongása néhol a mai affectált illem szabályaival
nem épen összegyeztethetőleg, kissé magyarán nyilatkozik. Ne ütközzék
meg benne az olvasó: castis omnia casta! A régiek sokkal őszintébbek
valának mint mi; ők megnevezték a tárgyat a maga nevén, mig voltaképen
sokkal „emancipáltabb“ korunk, mely szép szin alatt titokban jobban űzi
undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret. Valóban, a mai kor
affectáltsága mellett már az ó testamentom szent könyveinek sok helyütt
szintén ily szó-kimondó modora sem fér meg, – de a Paul de Kock regények
ugyancsak díszlenek.
Egyébiránt a hol vastagabb kifejezések fordultak elő: .....-okkal
töltöttem ki a helyet.
Volt a régi magyaroknak egy sajátságos szokásuk: hogy a börtönben
szenvedők, vagy halálra itéltek dalban bucsuztak el a világtól, – ha
azelőtt soha verset nem irtak is. E szokás a szegénylegényeknél még ma
is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is üzetett. Igy például gr.
Koháry István több egész kötet verset irt munkácsi rabsága alatt; igy
Bezerédy Imre az 1708-ban lefejezett hires kurucz brigadéros, ki azelőtt
soha dalt nem szerzett, kivégeztetése előtt pár nappal megirá
bucsuénekét, mely kuruczdalgyűjteményemnek egyik legérdekesb darabját
alkotja.
Ilyszerü versek a jelen kötetben a hires, nagynemzetes Zólyomi Dávid és
Rákóczi László börtönénekei; a hóhér-pallosra itélt Nagy Péternek, Raby
Istvánnak, a nánási piaczon 1688. sept. 20-kán lefejezett jegyzőnek, s a
rab Rimanóczinak éneke.
A „Sárkány István halálára,“ „A haldokló vitéz Fodor Pál,“ „Az tenger
fövénye ki sok…“ „Kovács György végbucsudala“ stb. inkább
bucsuztatószerüek: a midőn t. i. maga a versköltő beszél a haldokló vagy
halott személyében. Ilyenforma még a „Keserv Zrínyi Miklós halálára“ is,
a mennyiben ebben is több helyütt Zrínyit beszélteti a költő.
Végül nem mulaszthatom el kifejezni abbéli óhajtásomat, vajha költőink
iparkodnának mintául venni, magokéivá tenni azon ódon magyar zamatú,
eredeti, régi szép versalakokat, a minőkben e gyűjtemény sok éneke van
irva, – mert ha valódi magyar rythmussal akarunk élni, s rythmicánkat
tovább fejteni, művelni: a szathmári békekötés előtt élt régi
költőinkhez kell visszatérnünk; tőlük tanulhatunk ősi magyar dalméretet,
ősi magyar nyelvet, és ősi magyar szellemet.
Szerény gyűjteményemet, ha Isten éltet, folytatni fogom, csak
irodalmunknak, s hazámnak szolgálhassak valamit vele!
Pest, 1863. april 8-kán.
=Thaly Kálmán.=
VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK.
HUNYADI MÁTYÁS KIRÁLY BILLIKOMA.
– A XVI. századból. –
„Vina bibant homines, animalia caetera fontes.“
Ez Hunyadi Mátyás király billikumja
Velenczésektül vött régi ajándékja,
Midőn ellenségen lött diadalomja:
Ez volt vitézinek áldomás-adója.
Hunyadirul Lajos királyra maradott
Ki is vitézivel gyakran ebbűl ivott,
Batthyányi Ferencznél pohárszéki állott –
Bortöltője lévén hiven forgolódott.
Kinek hűségéért hogy Német-Ujvárát,
Adta, – rá köszönté akkor ez poharát,
Az király éltéért megiván a borát –
Hű szolgálatjának vette méltó árrát.
Melly ház eleinek most is követője,
Királyának igaz, állhatatos híve,
Országának egyik pajzsa és őrzője –
Édes nemzetinek hű védelmezője.
Hazánk szolgáinak igaz szereteti
Megrögzött ez háznál vitéz kedvelleti,
Sok szegénylegénnek szükségét enyhéti,
Asztalát mindennek egyaránt teréti.
Gazdag, dús papoknak menj bár udvarokra
Megkérdik: barátom, mit hoztál konyhára?
Jer bé – ha zsebedben pönög az bor árra,
Ha nem: kiballaghatsz a nyitott kapúra!
Sőt némely urakhoz történjék meneti –
Ritka katonának most az böcsűleti,
Nem lévén szivekben hazánk szereteti:
Az vitéz embernek nincsen tiszteleti.
Inkább veti abban kiki dicsősségét:
Miképpen tölthesse erszény ürességét;
Közönséges jóban nem látni hűségét –
Ritkábban ellenség ellen vitézségét.
De szegénylegénynek csak jó hajlék Rohoncz
Mert ott katonának bő kenyere, bor, s koncz;
Untig igyál azért, csak vigságot ne bonts, –
És ez billikumot barátom el ne ronts!
* * *
E költemény a latin jelmondattal együtt reá van vésve a Batthyányiaknak
Mátyás királytól származott billikomára, mely hajdan a vers szerént eme
család egyik főbirtokán Rohonczon tartatott. Később a boldogult gr.
Batthyányi Kázmér vagyona a kormány kezére kerülvén, egyéb ingóságai
között e kehely is elárvereztetett, s így jutott tergoveczi Modrovich
Ignácz rácz-almási közbirtokos birtokába, kinél ma is létezik. Maga a
billikom velenczei kristály, – Mátyás korában még igen nagy ritkaság –
talpa pedig aranyozott ezüst, körületén teleirva a jelen költemény
soraival, melyek hihetőleg még a XVI-ik században vésettek reá.
Az eléforduló „szegénylegény“ és „katona“ szó hajdan azonegy értelmű
vala, és hol egyik hol másik zászlós úr zsoldjában álló szabad csatárt
jelentett. – A „szivekben“ szivökben helyett régies, s mindig így fog
eléfordulni, valamint a „ronts“ is rontsd helyett. A parancsoló mód
második személyének d-je régen majd mindig kihagyatott – legalább
irásban.
T. K.
FEDDŐ ÉS SERKENTŐ ÉNEK
Manasses és Nabugodonozor példáiból.
– A XVI. század első feléből. –
(Egy hosszabb ének eleje és vége.)
Rettenetes Istennek nagy haragja:
Kik nem félik, erőssen sanyargatja,
De meg ollyan mint az kegyelmes atya:
Kik megtérnek, ismét hozzá fogadja!
. . . . . . . . . . . . . .
Csudálatos Istennek itéleti:
Melly erőssen az bűnöst megbünteti!
Az kit akar székiből el- kiveti,
Az kit akar ismét el- fölemeli.
. . . . . . . . . . . . . .
Csodálatos Istennek kegyessége:
Senkinek ő nem lehet ellensége;
Kinek lehet csak benne reménsége, –
Nyilván vallja, hogy csak ő segítsége.
Ez világon soha nem volt oly bűnös
Kinek Isten nem volt volna kegyelmes;
Csak ki magát ismerte, hogy fertelmes,
És Istenét hitte, hogy engedelmes[2].
Melly nagy sokszor régen zsidó népeket
Veri vala mint engedetleneket,
De mennyiszer ők ismerék vétkeket:
Mindannyiszor megbocsátá bűnöket!
Vajha most is jól ezt az körösztyének
Megismernék: hogy mindenkor Istenek
Háborgatta kik voltak kegyetlenek –
És rontotta kiknek volt kemény szivek.
Igen járják most is az békességet:[3]
De nem tartnak köztök egyenességet,
Hátra vetik isteni kegyességet –
Választottak idegen segitséget[4].
Míglen Istent mi meg nem ismerhetjük:
Békességet csak hiában keresünk,
Az mit kérünk soha meg nem nyerhetjük –
Életünket kétség nélkül elvesztjük.
De nem tudjuk Istent megengesztelni:
Mert azt ingyen sem[5] akarjuk érteni;
Sok miséket tudunk csak szolgáltatni –
Misék által akarunk szabadulni.
De nem használ miseszolgáltatásunk,
Olvasásunk, processio-járásunk,
Utálatos sok zsolozsmatartásunk,
Egyházbeli sok szóval kiáltásunk.
Nem ekképen köll Istent engesztelni:
Hittel szokott ő megengeszteltetni!
Minden gonoszt hátra kell annak hagyni
Bocsánatot ki akar tűle nyerni.
Megiratá nekünk az Szent-Írásban:
Mit mitűlünk kiván ő szolgálatban;
Különben ha cseleködünk dolgunkban:
Mindörökre maradunk mi vakságban.
Szent-Irásból akarja hogy ezt értsük
Mivel őtet ez világon tiszteljük,
Egyébképen ha mi őtet keressük:
Kétség nekül őtet meg nem lelhetjük!
Térjünk azért avvagy mi most Istenhez,
Essünk hamar kegyes Idvezítőnkhöz:
Jusson hamar mi elveszett lölkünkhöz
Ez világon nyomorult életünkhöz.
Vegye rólunk az régi nagy vakságot
Testünkbeli nagy- sok háborúságot;
Oltalmazza ez nyomorult országot,
És engedje az régi szabadságot!
Ezt Istentül mi hamar megnyerhetjük:
Szent igéjét ha ő neki meghiszszük,
Ő szolgáit ha mindenkor tiszteljük,
Az mit mondnak örömest teljesitjük.
Kit engedjen nekünk az Szent Háromság:
Ki egy Isten és örök hatalmasság,
Kivel vagyon mindenkor irgalmasság –
Mindörökké mennyei nagy boldogság.
Amen. Finis.
* * *
A Csoma István által 1638-ban Pátyin összeirt codexből, mely
határozottan protestáns jellegü s többnyire XVI-ik századi énekeket
tartalmaz. Tisztán világi ének csak egy van benne: a szendrői névtelen
által 1571-ben Szilágyiról és Hajmásiról irott hires regedal, melyet
koszorús Vörösmartynk újból átdolgozott. A Csoma-codex jelenleg az
akadémia könyvtárában van. – A jelen énektöredéket egy hosszabb vallásos
ének elejéből s végéből állitám egybe; érdekes némely helyeiből látni,
mennyire szivén hordta a magyar a haza ügyét akkor, miszerint még a
vallási énekbe is belevegyült a honfifájdalom és az ősi szabadság utáni
sóvárgás hangja:
„Oltalmazza ez nyomorult országot,
És engedje az régi szabadságot!“
T. K.
THÚRY GYÖRGY ÉNEKE.
– 1548. –
Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török-pogányokkal vigan megütközzünk.
Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délczeg Mehemetet lovárul ökleljük.
Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek:
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,
Kik hamar előttök futnak, vagy elesnek –
Magyar fegyverétül terétve feküsznek.
Adjad nagy Ur-Isten vitézi tettekkel
Végházunk[6] kérkedjen sok pogány fejekkel!
Az végbelieknek tartsd meg erejeket:
Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!
– Az ezer ötszázban és az negyven nyolczban
Éneklé Thúry György vérszomjuzásában.
* * *
E költemény a nemz. múz. kézir. hung. quart. 236-ban van meg, de
végsorában Jankovich másutt sem igen correct másolója 1548 helyett
vétségből 1648-at irt, mert a híres Thúry György, Palotának 1552-ben
hősi megmentője a „törökrém“, a páratlan személyes bajvívó, ki végre a
kanizsai mezőn vagdaltatott össze a török által: a XVI-ik században, s
nem a XVII-ikben élt; hogy pedig versünk szerzője csakugyan e hires és
nem más Thúry György: – bizonyítja e sor:
„Az végbelieknek…“
e Thúry György volt ugyanis a dunántúli végek főkapitánya, ezért
fohászkodik katonáiért. Fennmaradt e költemény az ő halála után is, és a
hegedősök által énekeltetett, mindegyik toldván hozzá valamit; ilyen
variatiót a következő századból láss alább, Szencsey codexéből közölve,
„Végbéli vitézek éneke“ czím alatt.
T. K.
PROTESTÁNS HEGEDŐS PANASZLÓ ÉNEKE.
– Tállya, 1549. –
Eredeti czime:
„Panasza Christusnak.“
Mind ez világnak már esze veszett,
Az igazságtul eltévelyedett,
Az gonoszságban el bémerülött,
Az hitlenségben meggyökerezett.
Im föltámadott az igazságra
Az nagy Istennek boszuságára
Ő Szent Fiának káromlására –
Szent igéjének nagy romlására.
Szent Dávid irta az zsoltár-könyvben
– Az ő könyvének másodrészében –
Mint tanácskoznak az népek egyben,
Az kik nem hisznek az egy Istenben.
Nyilván tudjátok – ne csudáljátok:
Ez világ bánja az igazságot,
És oltalmazza az hamisságot,
Dávid erről szól, meghallgassátok!
Mit agyarkodtok – ugymond – pogányok,
És minden népek?… gonoszt gondoltok?
Földi királyok mit tanácskoztok?…
Az Isten ellen föltámadtatok!
Hatalmas urak és fejedelmek,
Papok, püspökök, és szerzetesek
Az Krisztus ellen mind öszvegyültek
És az tanácsban illyet végeztek:
Rontsuk el – ugymond – minden kötelét,
Vessük el rólunk minden erejét,
És ne fogadjuk semmi beszédét,
Semmivé tegyük minden törvényét!
– Itt az Szent Dávid ím megjelenti:
Hogy az hitlen nép Krisztust nem veszi,
Semmi beszédét hogy nem böcsülli –
De mindenképen inkább üldözi.
Ez volt Krisztusnak ő szöröncséje:
Ez világ őtet hogy nem kedvelte,
Heródes király soká kergette,
Annas Kaifás megölettette.
Nagy bátorsága ez ez világnak:
Hogy az Ur Krisztust mondja csalárdnak,
Jámbor szolgáit mind árulóknak –
Kik Szent-Irásból igazat mondnak.
Álnok tanácsot de kik végeztek:
Az igazságot ki nem vesztitek!
Nagy szegénségben fejenként estek –
Im az Szent Dávid megmondja nektek.
Mennyből Istentől megcsufoltattok:
Tanácsotokban megbolondultok,
Isten haragját ti meglátjátok –
Röttenetes lesz nagy kinvallástok!
Simeon mondja az Krisztust jegynek
Kit nagy-sokképen igen ellenznek,
Kiben az hivek mind megépülnek,
Az hitetlenek mind megtöretnek.
Óh te vak világ, Krisztust nem veszed[7]
Az ő szent jegyét ím nem böcsüllöd,
Lám üdvösséget hirdet tenéköd
Kit az Szent Dávid ím megmond néked.
Sion hegyének adtam királyul,
– Az Atya-Isten szól az Krisztusrul –
Az én népemnek erős hadnagyul,
Hogy ellenségtül legyen oltalmul.
Sionnak hegye az körösztyénség
Az kit háborgat nagy-sok ellenség:
Lelki és testi nagy hitetlenség,
Kik ellen nekünk Krisztus segitség.
Az Atya-Isten királynak mondja:
Mert ez világnak ő lőn oltalma,
Ördög országa miatta romla; –
Az kárhozatnak ellene álla.
Nagy méltóságát Dávid megmondja,
Istennek Fia kezdettül fogván
Miként Szent Atyja őt elbocsátá
Ez világ ellen azt prédikálta:
Minden hatalmat az ő Szent Atyja.
És ez világot kezében adta,
És örökségül birnia hagyta –
Mennyen és földön urrá vallotta.
Ily nagy Fölséget kik nem tisztelnek,
Szent-igéjének kik nem engednek:
Nagy vaspőrölylyel összetöretnek –
Az Isten előtt sömmié[8] lesznek.
Miként az cserép összetöretik:
Azképen minden megtörettetik
Az igaz utról ki eltávozik,
Az Krisztus ellen ki törekedik.
Im jól halljátok Isten haragját,
Irgalmasságát, minden hatalmát,
Ő Szent Fiának nagy méltóságát –
Már fogadjátok Dávid tanácsát!
Ébrüljetek[9] föl – ugymond – királyok,
Isten törvényit megtanuljátok!
Urak, az földet az kik birjátok:
Isten beszédjét megfogadjátok!
Nagy félelemben ti szolgáljátok,
És szent életben ti vígadjatok,
Az igazságot oltalmazzátok –
Ő szentegyházát föltápláljátok!
Ő Szent Fiában gyönyörködjetek,
Nagy szeretettel benne higyjetek,
Szent igéjében ékeskedjetek,
Az Isten népét ti őrizzétek!
– Hogyha ekképen nem cselekesztek,
Az igaz utról eltévelyedtek,
Isten haragját fölgörjesztitek:
Megemésztettek, és mind elvesztek!
Boldogok lesztek, ha szót fogadtok:
Hogyha Krisztusban ti megújultok;
Minden gonosztul megszabadlutok:
Hogyha Krisztusban igazán biztok.
Ez kiket[10] mondék, Szent Dávid mondá;
Szent Lélek által mindennek mondá:
Hogy az Istennek Fiát imádja –
Az hitlenséget minden elhagyja!
Nagy hitlenségben mindazok élnek
Az kik Rómátul, pápátul függnek:
Mind bálványistent azok tisztelnek –
Kik az Krisztusban meg nem épülnek.[11]
Pápa hatalma az mig regnála:
Ördög asztaga meggazdagúla,
Ez széles világ vakságban juta –
Krisztus Jézustól mert elszakada.
Az bibliának nem vala hire
Az breviárnak[12] nagy sok kenyere,
Mind az papokat ez eléltette:
Az Krisztus Jézust egy sem hirdette!
De Luther Márton kárt tén pápának:
Hogy megjelenté vétkét Rómának,
És elhirdeté mind ez világnak:
Immár nincs haszna az sok bucsuknak!
– Az aranykaput mikor megnyitá:
Mind ez világot hozzája hajtá,
Kintul és büntül mind megoldozá,
Sok ország kincsét ő bétakará.[13]
Már mint Heródes megháborodék
Mikor Betlemben[14] Krisztus születék,
Minden szerzése megtántorodék:
Mert álnoksága mind kijelenék.[15]
Minden szerzését Isten megrontá:
Ő Szent Fölsége mert nem plántálá,
Mind gyökerestül el kiszakgatja –
Mint Urunk Jézus régen megmondta.
Ez azért oka az nagy romlásnak
El béjövése az pogánságnak,
Nagy pusztulása az klastromoknak:
Véget vet Isten az sok bálvánnak![16]
– De vegyük elő az szent bibliát,
Reánk ne várjuk Isten ostorát;
Abban[17] meglátjuk szent akaratját,
Irgalmasságát, minden haragját.
Te magyar nemzet, ha fel nem ébrülsz,
Az Ur Jézusban ha meg nem épülsz,
Szent igéjével ha meg nem szépülsz:
Maradásodnak, higyjed, nem örülsz!
Várad! nagy kárt téssz mind ez országnak
Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak!
Csak zabot pállaszsz az nagy érczlónak:
Hiszem az Istent állíttod vaknak![18]
Óh igen féltem, az török császár:
Meg ne nyargalná Szent-László lovát![19]
Fogva ne vinné sok kövér papját
Az kik kerengik szép koporsóját![20]
Mit pironkodtok váradi papok?
Az kövérségtül fénlik nyakatok!
Nem kell Istennek ti zsolozsmátok,
Misemondástok, és kiáltástok.
Szent László fejét ti imádjátok
Szépen ezüstben befoglaltátok;[21]
Olaj az teste, mind azt mondjátok –
Ezzel az nép közt ti komplárkodtok.
Az Krisztus teste olajjá nem vált
Idvösségünkre ki nekünk használt,
De az körösztfán ugyan megszáradt –
Ezzel fizeté mi bűnünk árát.
– Nyilván látjátok Isten haragját
Mind ez világon boszuállását:
Mert nem tiszteljük az Isten Fiát,
Ő Szent Fiának vére hullását.
Az szerzetesek kik ezt nem tudják:
Az Luther Mártont csak szidalmazzák,
Az jámborokat csak háborgatják –
Nagy vakságokat mert ők nem látják!
Az Jeruzsálem példátok volna:
Tudós papokkal ki rakva vala,
Isten törvénye kezekben vala –
De az Krisztusért ám mind elromla!
Azért nagy urak, ám meglátjátok:
Az siketséggel ti mit használtok!
Az Isten mit mond nem fogadjátok,
Az Szent Dávidról ha nem tanultok.
Keresztyén nevet sokan viseltek:
De ez világnak csak hizelkedtek,
Az gazdagságért mindent mieltek,[22]
Isten beszédét nem tisztelitek.
De meglátjátok miképen jártok,
Itélet napján melly kárt vallotok,
Az hivatalban kik el nem jártok –
Az jámborokat háborgatjátok.
Az kiket mondék: senki ne bánja,
De minden ember magát meglássa,
Álnok tanácsát minden elhagyja
Az ki az Krisztust Urának vallja!
– Tállyán ez kele új esztendőben
Ezer ötszázban negyvenkilenczben,
Hogy fölébrüljön minden Istenben –
Senki ne éljen már tévölygésben!
* * *
A Csoma-codexből. Ez ének nemcsak vallási, de történeti is, korának hű
képét adván; azonkivül a törökök bejöveteléről s Váradról és
Szent-László szobráról, koporsójáról irt helyek – a melyek pedig fölötte
érdekesek – majdnem tisztán csak történetiek: ezért sorozám a vitézi és
történeti énekek közzé. – Nem érdektelen tudni, hogy a keresztyén
(némelyek szerint keresztény) szó e költeményben úgy az egész régi
Csoma-codexben, mindenütt „kerestien“-nek vagy „köröstien“-nek van irva,
de sohasem „keresteni“-nek. Ez is élő bizonysága, miszerint őseink is a
„keresztyén“ kiejtést használák.
T. K.
INTŐ ÉNEK A MAGYAROKHOZ.
– 1550. –
(Töredék „Moises és Jósue hadáról az Amalek ellen“ czimü hosszabb
hegedős-énekből.)
. . . . . . . . . . . . . . .
Az Moises mikoron hegyre följuta
Kezde akkor szépen imádkoznia:
Meddig az ő kezeit fenntarthatta
Győzödelem addig zsidóké vala.
. . . . . . . . . . . . . . .
Az ő karja mihelyt elfáradt vala,
Imádsága mikor lassúdik vala:
Győzödelem Amalechnek áll vala.
– Soha eddig nem akartuk érteni
Könyörgéssel nem tudtunk elindulni,
Viadalhoz ha akartunk készülni:
Szitok, átok volt igyünknek kezdeti.
De nem ögyéb most is ennek az oka
Hogy szöröncsénk nincsen soha az hadban:
Mert nem tudunk akkor imádkoznia,
Ugy indulunk: jer rá az bestiára!
Az szent Moisesnek könyörgése szerént
Esedezzünk Istenhez szivünk szerént:
Jó szerencsét engedné kedvünk szerént –
Győzedelmet ellenségen vehetnénk!
. . . . . . . . . . . . . . .
Az fogadást kit tőn Isten Moisesnek:
Veszedelmére járna Amalechnek,
Azt elvégezte akkor zsidó népnek
Kit Moises ajánla Jósuvének.
Mennyi romlás mostani időben is
Lészen az kit merre látunk, hallunk is!
Isten hatalmából vagynak ezek is:
De nem értjük, mert eltévedt eszünk is.
Ezen is vagyon Istennek hatalma:
Egy országot más ellen föltámasztja,
Benne való népet megsanyargatja –
Őtet hogy megismérjék, azt akarja.
Oly igen megveré régen zsidókat,
Elpusztítá az ő szép országokat,
Tartja most is ugyan mint bujdosókat
Nem hagy birni nekiek országokat.
Poklul[23] járának az szegény czigányok
– Nem tudom ha Egyptom-e országok? –
Tudom otthon voltanak hatalmasok;
Isten veszté, – marada csak sátorok.
Ég alatt valának nagy nemes népek
Kik neveztetének az görögöknek,
Ez világon kedves vala ő nevek…
Kérdenélek: ezek mind hova lőnek?
Romlának meg nagy hatalmasságokban
Mikor négyszáz (után) ötvenháromban
Irnak vala Úr születése után:
Mahumetnek esék birodalmában.
De nem sok idővel ennekelőtte
Kevély Szerecsenországnak lőn vége;
Irnak vala akkor ennyi időben:
Másfélezer tizenkét esztendőben.
Óh mennyi országok mostan is vannak
Régtül fogván mely népek kit birtanak:
Más idegen nép előtt elfuttanak –
Gonoszul lett vége ő országoknak.
Mely országnak most veszedelmét mondjuk,
Végezeti lett az miképen halljuk;
Istennek hatalmának ezt mi valljuk –
Nem emberi akaratból ezt várjuk.
Istennek hatalma – ezt minden higyje –
Magyarország hogy esék mi kezünkben;
Pogányok valánk az régi időben,
De az Isten hoza ily szerencsére.
Nekünk ez országot megszabadítá
Csudaképen, ha ki ezt megmondhatná,
Magyar krónikában ezt megtalálná –
Hogy Istentül vagyon, ingyen sem[24] mondja.
Urnak mennyben menésének utánna
Négyszáz egy esztendő mikoron vala
Jó Magyarországban magyar nép szálla…[25]
Kit elhagyok – erről sok beszéd volna!
Mely nagy veszedelmet reánk ereszte
Ur Isten, ezalatt oly embert szerze
Nagy romlásokat hogy ő megjelentse –
Háladatlanságot bennünk megfeddje.
Igen félek keresztyének én azon:
Az szüketség[26] hogy valamit ne hozzon!
Mint Amalech: országunk ugy ne járjon, –
Jól látjátok az pogány köztünk vagyon.
Elein valánk bálványimádásban:
Most Istennek nagy irgalmasságában;[27]
Törökök vagynak noha most vakságban:
Az Szent Lélek hozhatja igazságban!
Sőt ha mostan vannak nagy gonoszságban:
Fordithatja Isten jó gondolatban,
Lehetnek ők isteni imádásban,
Ezt igy értem: Krisztustul ez mondásban.
Vaj mely nagy hatalmas Embernek Fia:
Kövekből is hogy ő fölállathatja
Ábrahámnak fiait, támaszthatja
Istennek hatalma, – minden azt tudja.
– Megveted magyar nép Isten mondását?
Nem kedvelled az ő jóakarását?
Elveted-e miként egy rothadt almát?…
Lesz oly ember ki érti ennek hasznát!
Kérlek én tiktöket hív keresztyének:
Az egy állhatatosságban legyetök,
Gondját Istennek rólatok higyjétök –
Mint ez históriából megértétek.
Rátok törnek most is az hitetlenek
Boszut felőlök[28] nagy-sokat szenvedtek,
Igazságban nem hagynak békét nektek –
Békességgel vajha azt eltürnétek!
Istennek hatalma őket megrontja,
Boszuállást csak ő reá hagyhatna:
Mind az Amalech népe ám mint jára
Igaz utban zsidókat mert bolygatá.
Sok népeket megrontott az Ur Isten
Boszuságot kik töttek az híveken,
Meghigyjétek, most is azon[29] az Isten –
Csak hínátok mellétek igaz hitben!
Távoztassa kérjük ő szent Fölségét,
Ellenségnek ő gonosz dühösségét;
Dicsérhessük ebben ő szent Fölségét,
Tanulhassuk békével szent igéjét.
Viselje gondunkat mi életünkben,
Országunkat tekintse szükségünkben,
Oltalmazzon ez földön életünkben,
Mondhassuk ő neki: úgy légyen! Ámen.
– Messzebb nem viheté ennek értelmét
Az időnek hogy látá rövidségét;
Igyen jegyzé mostan ennek idejét:
Ezerötszáz ötvenben végeztetett.
* * *
Csoma István codexéből. Az ének szerzője, mint a versfejekből kitünik,
Kádas György. Szép azon lángoló hazaszeretet, mely szent-irási példákból
kiindulva, inti és serkenti a magyar nemzetet, mig másrészről ugyanazon
példákból határtalan Istenben való bizodalom tanát fejti ki az
énekszerző. Az ének első bevezető versszaka is jellemző:
Gondom nagy volt az elkezdett dolgomra:
Kit[30] mondhatnék nektek most hasznotokra?
De talám csak szükségtek sincsen arra…
Annak mondom ottan[31] az ki meghallja!
SZEGEDI VESZEDELEM.
– Vitézi ének 1552-ből. –
Boldog vala az az idő Tamásin
Mikor voltunk az köveknek hányásin, –
Örvendett ott kiki fegyverfogásin:
De még jobban az vadaknak hullásin.
Ettünk, ittunk, csak danultunk,
Vigadtunk.
Menj el tehát Benedek szomorú császárhoz,
Mondd szolgálatunkat, borúlj lábaihoz, –
Hogy küldjön követet Szolimán császárhoz:
Küldjön segitséget bús Szeged várához!
* * *
E homályos daltöredék Jankovich gyüjteményében létezik (nemz. múz.
kézir. hung. quart. 173. VI.). Korát a Szolimán név s a Nagy Ambrús,
Horváth Ferencz és Tóth Mihály hajduinak 1552-iki évben történt szegedi
veszedelme fejti meg, melyet Tinódi Sebestyén még azon évben hosszasan
megénekelt. (Lásd Tinódinak 1554-iki kolozsvári kiadását.)
T. K.
HEGEDŐS-ÉNEK A KENYÉRMEZEI DIADALRÓL.
Irta 1569-ben
Temesvári István deák, Telegden.
Eredeti czíme: „Históriás ének az jeles győzedelemről, mint verte meg
Mátyás király üdöjében Báthori István erdéli vajda a király hadával és
az erdéli és magyarországi hadával az Alibéget hatvanezer törökkel
Erdélbe a Kenyérmezőjén, mikoron irnának 1479. Szent Kálmán napján.“
„Az Cyrusnak nótájára.“
Jó Magyarországnak multa napjáról
És ő benne való hatalmas urakról,
Tudom hallottatok gyakran királyokról:
De ím én is szóllok két urakról!
Azért hallgassátok, ím én megbeszélem
Jó Báthori István a Kenyérmezőjén
Az ő szomszédjával jó Kinizsi Pállal
Mely jó szerencsével vítt meg Alibéggel!
Hogy irnának ezer négyszáz és nyolczvanban
Az Úr Jézus Krisztus születése után
Jó Báthori István az Erdélyországban
Vajda vala akkor oly nagy jámborságban.
Ugyan azon üdő folyásában vala
Vitéz Kinizsi Pál az Vég-Temesvárba,
Király után vala ott az ispánságban[32]
Hire vala neki nagy-sok tartományban.
Ezen esztendőben Szenderő várában
Számtalan sok török gyülni kezdett vala,
De ez gyülésének oka hogy mi volna:
Sem magyar sem egyébféle nem tudja vala.
De hogy lassan-lassan ennek az ő hire
Nevekedni kezde, a királyhoz ére:
Ottan Mátyás király alföldre izene –
A Kinizsi Pálnak hadja készen lönne!
Azon követektől az Erdélyországnak
Főkapitányának: Báthori Istvánnak
Király parancsolá mint hív szolgájának,
Hogy mind éjjel-nappal erőssen vigyázna.
Nyughatatlan király ez hirnek hallásán,
Jó Báthori Istvánt a Kinizsi Pállal
Inti és oktatja sok követek által:
Hogy készen lönnének minden bátorságban!
Mert a török – ugymond – nagy-sok néppel vagyon,
Rövid idő mulván jó Magyarországon
Dúlást, rablást akar tenni várasinkon –
Kinek tü ellene álljatok jó móddal!
Gyakor helyen nektek ő közettek legyen
Egy kém haza jöjjen, másik ottan menjen,
Kik meglássák török szándékát: mi legyen?
Hogy álnokságtól a nép ne röttegjen!…
Az két jeles urak a király beszédét
Mihelyen meghallák az ő izenését:
Mindenfelé ottan küldének kémeket
Kik megkémlenéjek[33] jól a törökeket.
Mindketten az urak nagy szép seregeket
Kezdenek azonban gyűjteni sok népet,
Kikkel az rablástól ő birodalmokat
Megtarthatnák épen a szegény községet.
Íme azonközben kémek megjutának
Az Erdélyországban Báthori Istvánnak,
És Vég-Temesvárban jó Kinizsi Pálnak
Megbeszéllék török szándéka mi volna…
Most – ugymond – Alibég ékes seregével
Által kezdett kelni Dunán ő népével,
Az Erdélyországnak nagy veszedelmére,
Hatvanezer néppel – indult sietséggel!
Ez hir már mindkét ur tudtára vala;
Jó Báthori István az Erdélyországban
Oly nagy sietséggel ő tartományában
Zsoldot kiáltata az Erdélyországban.
A kéncses Erdélynek ő tartományában[34]
Székel, magyar, szász, és oláh lakik abban,
Kikből nagy szép hadat jó Báthori István
A törökek ellen nagy-hamar támaszta.
Bővséges éléssel táborát megtölteté,
És hadi szörszámmal megerősiteté,
Ellenség jövését semminek nem vélé –
A szegény községet nagy rablástól félté.
Ime azonközben tevék neki hirré:
Az ő birtokára hogy Alibég jönne,
Oly nagyszámu néppel, Erdélyre sietne –
Ingyen[35] majd Erdélynek határára érne.
Azért gyorsasággal, és nagy-bátor szűvel
Török eleibe vajda ő népével
Indula táborból, mégyen sietséggel:
Mert hallja, hogy török jőne sebességgel.
Azonközben pedig az Vég-Temesvárnak
Az ő ispánjának: jó Kinizsi Pálnak
Izene Báthori mint jó szomszédjának:
Oltalmára jőne az Erdélyországnak!
„Siess – ugymond – kérlek, mint jó szomszédomat,
Szomorú rabságtól én birodalmamat
Oltalmazzuk (hüven) mü tartományunkat,
Földre mind levágjuk itt a pogánokat!
Ime béindultak most a mü földünkbe,
A mi ellenségünk oly nagy kövélységben,
Kiket az Ur Isten ada mü kezünkben –
És leveri őket itt a mü földünkben.
Én innét népemmel, oly nagy sebességgel
Eleikbe megyek én minden örömmel;
Kérlek, te is indulj utánnok népeddel:
Közbe vegyük őket a mü seregünkkel.
Erre igen kérlek, hogy nagy gondod légyen:
A mi viadalmunk ilyenmódon légyen,
A pogán-ellenség mü kezünkben essen –
Hogy mü seregünktől igy ő megröttenjen.
Ezt ha művelendjük: én bizonynyal hiszem,
Hogy a diadalom mü kezünkben leszen,
Ez fertelmes népben[36] haza egy sem megyen –
Koporsójok nekik a mü földünk legyen!“
– Vitéz Kinizsi Pál hogy e dolgot érté:
Az ő szép seregét ottan elkészítté;
Ezt Alibég ingyen eszébe sem vövé,
Hátul hogy ellenség volna, azt nem vélé.
Azért az Kinizsi népe távoly földen
Igen szép sereggel török után mégyen,
Azonközben török az erdéli földen
Égetést, dúlást, és nagy rabolást tészen.
Röttenetességgel a szép várasokat
Dulják és égetik mind a szép falukat,
Nagy-bizvást rabolják a bennevalókat:
Mert nem látnak sehol ellenek-állókat:
Gyula-Fejérvárig mind felgyargalának,[37]
Mindent eldulának és elpusztítának,
Nagy-sok nyereséggel hogy megrakodának –
Legottan nagy-bizvást visszafordulának.
Jó Báthori István az ő seregével
Hátol ő utánok mégyen merészséggel,
De nem akar élni vakmerőséggel:
Azért Kinizsi Pált várja ő népével.
Azonközben török egy falura ére
Mely a mező középen áll: Kenyérre,
Melytől neveztetik Kenyérmezőnek –
Ott lőn szállások mind a törökeknek.
Egy egész méföldet mező szélessége
Tart, kit jobbkéz felől az Marosnak vize
Mos, és balkéz felöl vagyon magas hegye; –
És igen szép sík, mezőnek földe.
Itt megérté török, hogy Báthori volna
Igen szép sereggel csak közel hallgatna
Egy szép váraskában, kinek neve vala
Szász-Sebes; hozzájok két mélföldnyi volna.
Azért ezt végezte Alibég urakkal:
Hogy el ne menjenek mindjárást prédával,
Hanem ők előszer Báthori Istvánnal
Megvínának szömbe ott a magyarokkal.
Ugyanezen dolgot jó Báthori István
Megértötte vala az ő kémnek által;
Azért mind a két fél ott közakarattal
Reggel a mezőre szállának nagy haddal.
A mezőn egymástól nem távoly ülének,
Három óráiglan táborokban lőnek,
Ott egymás seregét elnőzék[38] szemlélék,
Az ő seregeket szépen elrendelék.
Seregekben vajda rendelvén ő népét
Mindennek meghagyja, hogy az Isten nevét
Térden állván minden kérné segitségét:
Hogy a pogán-kézből mentené ki népét!
Sőt azt is meghagyja vajda ő népének,
Hogy minden[39] valami keveset önnének,
Kivel ő testeket erősíthetnéjek –
Hogy vigabban onthatnák ellenség vérét.
Étel után ottan mindnyájan az hősek
Egymásnak nagy-vígan ám megesküének:
Hogy ők mindhalálig egymás mellett lésznek –
Egymást megápolván[40] megerősödének.
Ottan vajda népét elöve[41] szólítá,
Kiknek nagy felszóval ilyenmódon szóla:
„Szerette vitézim, készüljetek hozzá –
És nagy bátorsággal menjünk pogánokra!