Utazók nagy pántos ládáit kiskerekü lapos szekérkén dörögve guritják a
perrón végébe. A sineken csenevész vicinális-kocsikat lökdösnek
idébb-odébb, hogy szabad legyen a kijárás. Helyet csinálnak a
személyvonatnak.
– Mingyár itt lesz – mondja egy vasuti. – Kanyarodik már.
Fehér sistergésbe burkoltan siklik el az állomás előtt, megáll, a
kocsik, mintha kifujnák magukat a nagy szaladás után, a tüdejükből lent
gőzt bocsátanak ki. Az ajtók kinyilnak, mindenféle emberek tottyannak le
a magas lépcsőről a nedves földre. Bőrlábszáru vidéki urak, kurta
bundákban, zerge-szakállas kalap a fejükön, tollbóbitás városi nők,
kilenc honvédbaka is, akik mingyár ott a kocsi mellett kettős rendekbe
igazodnak és vezényszóra indulnak el. A postakocsi a vonat végén van,
kétszárnyu ajtaját kitárják; a hivatalnokoknak nyitva van a bluzuk,
nincs gallér az ingükön, gyorsan adják le a csomagokat, leveleket,
gyorsan veszik át őket. Csupa mozgás az egész vonat-harmonika. Csak a
közepén van egy teherkocsi, azt senkise bántja, fekete kocsi, ni, a
közepén egy kis fehér kereszt van ráirva. Odamegyek hozzá, hogy
megnézzem. Kevés cédula van ráragasztva, hamarjában nem tudom kibetüzni,
hogy honnan jön, csak azt látom, hogy Kolozsvárra megy. Gyorsáru. Aztán
egy kis fehér papirdarabkát veszek észre, nincs semmi hivatalos formája
és egyetlen szó van ráirva. Ez:
_Leiche_.
Nagy csend támad a fejemben. Holttest. Halott embertársam jön jég közé
csomagolva onnan, ahová én most vissza akarok kerülni. Halott
embertársam siet Kolozsvárra, mint gyorsáru. Na, mit állok itt? Mi van
ezen? Nem halnak-e meg az emberek, csaknem mindnyájan, engem és azokat
kivéve, akiket szeretek? És idegenből haza is kell utazni, nem? Vagy
ugy, hogy beül az ember bársonydiványra, fölteszi a cekkert a hálóba,
betakarja a térdét nagykendővel, a nagykendőre rátesz egy könyvet,
olvas, közben morog, hogy nem jó a fütés, nézi a könybelábadt ablakokat
és népdalokat próbál ráhuzni a kerékkattogás ritmusára. Vagy ugy, hogy
befekszik a koporsóba, a jég közé, néz, néz, keresztül a kocsi tetején,
keresztül az égboltozaton, keresztül a naprendszeren. Csak fekszik és
nem csinál semmit, nem mutatja a kalauznak, hogy szabadjegy, nem kérdi
meg tőle, hol állunk. Nagyvárad? És hány perc? Öt.
Hol állunk? Sehol. Mindenhol. A jég között. Hány perc? Egy sem. Ezer év.
Mért jöttem el Pestről? És mért megyek vissza? Mért állnak glédába a
katonák és mért sietnek a postatisztek? És az utazók is mit szaladgálnak
össze-vissza a mintaládájukkal. És kinek gyorsáru ez a halott? Mit
akarnak vele? Mért szállitják? Aki meghalt, az mindig Kolozsváron van.
Nincs hideg, de mégis mintha becsuszott volna a mellembe egy darab jég a
szivem fölé. Állok és gondolkodom, hogy hogy’ utazzam? Van nálam, a
nadrágom zsebében egy kis kassza és benne öt kupos acéljegy a _másik_
utirányba, a jég közé. Kiváltsam-e valamelyiket? Vagy van még dolgom
itt? Futkározni valóm? Határozni kellene hamar. Hová? A jég közé, vagy a
fütött kocsiba? De kiabálás van. A személyvonat elrándul mellőlem, a
halott továbbutazik. El, el, mi azt hisszük: Kolozsvárra. És jön a pesti
gyors is, már utazom, már eleven vagyok. A sarokban egy finomarcu nő,
gyászkalap alól világit ki az arca fehére. És a lábán barna antilopszáru
fekete lakkcipő, nagyon szép. Már kivánom, már elindulok Kolozsvárral
ellenkező irányban.
Utazom, mint utas. Várjunk, hiszen ráérek; lesz még belőlem gyorsáru is.