Események… A szememmel eszem fel őket a lapokból és mélán kérődzöm
rajtuk, mint az ökör, mert most szombat van, nem kell sietni, hiszen
holnap vasárnap lesz. Igaz, hogy aztán ujra kezdődik a hétfő meg a többi
hétköznap, de mindegy, azért mégis hat napon át teremtette az eget és a
földet és mindent, de a hetedik napon… Szombat van mégis, bennem van a
_ráérek_ érzése, szombat, az egy kis őrházmegálló az élet visinálisának
másodrendü pályateste mellett. Ez a hasonlat az élet vicinálisával
reggel jutott eszembe, mikor nagyon kialvatlan és komor voltam, de azért
ellenőrizni tudtam, hogy ez a hasonlat nem uj és mingyárt felötlött az
emlékezetemben az a vidéki lakodalom, ahol ezt a hasonlatot hallottam.
Hogy az élet olyan, mint a vasut, van egy kiinduló pontja, a születés
(keleti pályaudvar, vagy nyugoti), aztán az élet vonatja szalad, szalad
és megáll kisebb-nagyobb állomások mellett. Kisebb állomások az évvégi
vizsgák a gyereknél, nagyobbak az első hosszu nadrág, vagy hosszu
szoknya, az első nemi ösztön és igy tovább, ahogy parancsolják. A
legnagyobb állomás, mondta a szónok: a házasság.
*
Itt képzavar jött a szónok részéről, mert ezt az állomást révnek
nevezte, melybe a hajók befutnak. Az ő részéről volt a képzavar, mondom,
mert ő nem tudhatta, tudom, hogy nem is tudta, hogy vannak ilyen révek,
amikbe begurul a vonat és besiklik a hajó. Milyen szépek vannak! Az idén
csak Folkstone és Boulogne-sur-Mer maradt a szememben; egyik szebb volt,
mint a másik. Ahogy a smaragd-zöld angol mezőkön átcsuszik a vonat (mert
hihetetlenül halk járása van), aztán megáll a különösen kék vagy zöld
tenger felett, aztán egyszerre lekattog, le egyenesen a tengerbe,
pontosan a hajó mellé. Ki lehet szállni a vonatból, jó, hogy ki lehet
szállni, mert van velünk egy angol pap, nagyon kedves ember, kis kurta
pipa a szájában, egy _Everybody_-kötet a kezében és szorgalmasan olvas,
de közben folyton cirpel, mint a tücsök, vagyis a fogát szijja, és
szipákol, ami nem annyit jelent, hogy a pipáját szivja meg, hanem azt,
hogy az orrával minden második másodpercben hangosan szippantja a
levegőt. Nem lehet kibirni, pedig nagyon kedves ember.
*
De miért jut az eszembe ez, mikor nem erről akartam beszélni? Nem is
Boulogne-sur-Merről, ahol megint beuszik a hajó a világitótornyok közt a
kikötőbe és megint olyan jó beülni a francia vonatba; francia hordárok,
lehet velük beszélni, értem a nyelvüket, az étkezőben hosszu francia
kenyér, a szomszéd asztalnál szakállas francia vidékiek. Azt hiszem, egy
pénzügyigazgató, egy polgármester és a képviselőjük. A képviselő
aufsnejdol, nagy neveket mond, a pénzügyigazgató és a polgármester lesik
a száját, aztán ők beszélnek. Bizonyisten olyanok, mint a magyar
vidékiek. Hangosan beszélnek, inkább orditanak, csemcsegnek, zsiros a
pofájuk, ahogy esznek. Jó nézni őket. Piros bort isznak és mellettünk
csodapiros pipacsos mezők rohannak el. Estére Párisba érünk.
*
Halt, halt, nem erről van szó. Huzigálom a gondolataimat ide-oda, nagyon
szétjárnak. Arról akartam beszélni, hogy a rendőrök agyonvertek egy
embert Szabadkán. Ötszáz pár bocskort lopott állitólag, vagy tán nem is
lopta, mindenesetre nem akarta bevallani, aztán reggel halva találták!
Na igen, van ugy néha, hogy halva találnak egy embert. Ez a végállomás
az élet vicinálisán. Kiszállni, mondják, tessék kiszálni. Némelyeknek az
érelmeszesedés sugja a fülébe, másoknak a rendőr csizmája rugja a
halántékába. Igen… ez különböző, de lényegében azonegy. Nazim pasa
például… hát persze, Enver bej kiváló ember, de azért ugy látszik,
hiába, a török katonák elfutnak. Nézd, nem akarnak meghalni a hazáért.
Mért nem? Egy latin idézetből emlékszem rá, hogy ez édes és diszes dolog
_(dulce et decorum)_. Ez talán nem volna igaz? Ezt bizonyosan olyan
ember irta, aki nem halt meg a hazáért és egyáltalán nem halt meg, hanem
élt és jól érezte magát. Ahogy vesszük. Az is édes és diszes dolog.
*
Élni? Irni? Vagy sirni? Meghalni? Most nem tudom, majd vasárnap
kigondolom, akkor ráérek, mert akkor ugy is fáj a fejem.