Ön megvesz a dal-árusitó gyerektől egy kék füzetet vagy egy pirosat,
vagy egy zöldet. Három, öt vagy tiz krajcárért s azonnal értesül róla,
hogy mi van a magyar néplélekkel. A magyar néplélek, tekintettel a
zilált gazdasági viszonyokra, csődbe ment. A magyar néplélek Budapestről
kapja az ennivalóját s mert itt minden, ami ennivaló, hamis: az az étel
is hamis, amit innen a népléleknek szállitanak. Az iskolában ugy
tanultuk, hogy a népdal a nép lelkéből fakad. Mindamellett én nem azt a
dalt reklamálom, amely csakugyan a nép lelkéből gyöngyözik. Ilyen nincs
is, s ha még huszonnégy iskolakönyv tanitja is, akkor sincs. Sohasem is
volt. A népdalokat mindig _egy_ ember csinálta, amióta világ a világ s
az irodalmi tankönyvek irói a legnagyobb zavarba jönnének, ha
felvilágositást kérnének tőlük, hogy hogyanis képzelik? Hogyan ül le a
néplélek verset csinálni? Valamikor volt egy tanárom, rettenetesen buta
ember volt, az Isten nyugosztalja, aki az iskolakönyv frázisából
kiindulva, megpróbálta rekonstruálni a dolgot és azt mondta, hogy a
magyar népdal a kocsmában születik. Egyik legény mond egy sort, aztán a
másik legény mond egy másikat rája. Mikor az egész együtt van, akkor
kicsiszolják, kicsinositják. Hát egészen biztos, hogy _igy_ nem készül a
népdal. Igy csak azok a _réják_ készülhetnének, amik minden magyar
népdal-gyüjteményhez függelékül vannak csatolva. De még azok sem igy
készülnek, azok közül is a jókat, az érdekeseket, tehát az eredetieket,
amikben van _valami_, akár ötlet, akár furcsaság, akár meglepő
ostobaság, _egy_ ember találta ki, _egy_ ember, aki erre a bolondságra
hajlamos, ahogy a tüdővészre vagy valamely másik kórságra is hajlamosnak
kell lenni, mert különben az ember állandóan szanatóriumokban élhet,
betegekkel parolázhat, mégsem fogja magát életében egyetlenegyszer sem
elköhinteni.
A mai népdalt is _egy_-emberek irják; ez helyeselhető. De _amit_
összeirnak, azt tessék megitélni személyesen. Ideirok egy uj-magyar
népdalt, egészen friss keletüt:
_Valahol a faluvégen, éppen pünkösd napján_
_Egy ragyogó fényes csillag tünt fel az ég alján,_
_Szép csillagos éjjelen át, hajnal-hasadóra,_
_Szőke kis lány ablakában kinyillott egy rózsa._
Méltóztassék megkóstolni ezt a népdalt, ugy, ahogy öreg borkóstolók a
bort izlelik: a szájukba veszik, öblögetnek vele, aztán kiköpik. Milyen
rosszizü korty ez, alig hogy az ember száját érinté! Milyen szószátyár,
milyen zavaros és milyen kotyvasztott. Egyike a recept szerint
készülteknek. A recept azt mondja, hogy a népdalt jó olyan szavakkal
elkezdeni, amik bár benne vannak az emberek fülében. A ‚valahol a
faluvégen‘ már többizben megvolt, s legelőször egy olyan versben volt
meg, amit van szerencsénk elég jól ismerhetni. Igy hangzik: „Valahol
messze, valaha régen…“ Ugyanitt a faluvég is megvan s az uj-magyar költő
egyszerüen átlopta a faluvéget. Nem baj; ha egy egész falu lett volna,
akkor is átlopta volna. De meg kell nézni, mibe van belekeverve a
faluvége. Pünkösd napján ragyogó, de nemcsak ragyogó, hanem fényes
csillag is, feltünik az ég alján. Pünkösd napján történik ez s nem
pünkösd éjszakáján. Mert az uj-magyar népköltőnek halvány sejtelme sincs
arról, hogy mi van nappal, mi van éjszaka, hogy nappal a nap van az
égen, éjszaka vannak a csillagok. Vagy ha van is fogalma erről, nem
veszi magának azt a fáradságot, hogy a napot meg az éjszakát a dalban
elrendezze. A népnek ugy is jó, a nép már nem ér rá gondolkozni és
rendbehozni, amit költője összezagyvált. Sajnos, valóban igy van, a nép
azelőtt csakugyan rendbehozta azokat a rossz költeményeket, amiket az ő
használatára gyárilag állitottak elő. Most azonban nem teheti, mert ott
a gramofón, amely változatlanul beleénekli a fülébe az ‚eredeti‘
szöveget, amely különben is olyan kusza és ostoba, hogy azokkal az
önkéntelen javitásokkal, amiket minden dudorászó legény vagy leány
megejt rajta, jóvá nem is tehető. Nyugodtan éneklik tehát az aratók,
hogy pünkösd napján milyen csoda történt, _egy_ ragyogó, fényes csillag
tünvén fel az ég alján.
Hogy a nép maga mért nem termel már dalt? Mert nem birja a konkurrenciát
és nem rendelkezik a terjesztésnek amaz eszközeivel, amiket a város
népköltője igénybe vehet. A költő, aki e faluvéget létrehozta, kótát
nyomat, cigánynyal nyuzatja, énekessel énekelteti, nótás-könyvbe
kiiratja, gramofon-lemezre felvéteti a művet. S az terjed is, mint a
lepra. A nép költője azonban, a parasztlegény, (sokszor parasztlány is),
mindössze annyit tesz, hogy a nótát, amit maga csinált (gyakran nem is
tudja, hogy ő csinálta) elfujja másoknak, akik megtanulják. S igy egy
megye területén elterjed a nótája, tovább aligha megy. Emiatt
vidékenként különböző a nótatermés. Vannak helyek, ahol még sarjad nóta
a réten, de vannak olyan ujság- és gramofonverte vidékek, amiket
kizárólag Budapest lát el ezzel a rémséges főzettel. Épkézláb nóta alig
van köztük s a legtöbb, amit egyikről-másikról el lehet mondani, csak
az, hogy nem nagyon rossz, nem tulságosan buta, nem kinosan magyartalan,
hanem türhető. Van azonban hajmeresztő is köztük. Egyik például komolyan
elbeszéli annak a göndörhaju cigány_rajkó_nak a keservét, aki egész
éjjel a nagy utcát járja, szerelmét panaszolván és azt, hogy neki holnap
hegedülnie kell ama széplánynak a lakodalmán, kiért a szive meghasad. A
cigány_rajkó_ mint amorózó, mint hősszerelmes, mint tragikus alak. A
rajkó. S a városi népdalár nem tudja, hogy mindez a rajkóval nem
történhetik meg, mert a rajkó, vagy a purdé, egészen kis cigánygyereket
jelent, messze a pubertáson innen, sőt innen még azon a hegedülésen is,
amivel lakodalmakon föl lehetne lépni.
És az _anyag_ egyre romlik. Azelőtt mégis akadtak, akik olyasmit
csináltak, ami huzott a népdalhoz, bár sem olyan egyszerü, sem olyan
kedves nem volt. Ma már azonban az ipart egészen rossz mesteremberek
müvelik, akik elmulasztották még a kézügyesség megszerzését is.
Semmitsem tudnak, ez az egyetlen kvalifikációjuk, mert aki tud valamit,
az már nem műveli _ezt_ a műfajt. Azt hiszem, elmegy mindjárt
ujságirónak vagy operettszerzőnek, vagy bankigazgatónak. S a nép, a
cserbenhagyott, kénytelen ezt dalolni, csillagos estén, szénaboglya
tövében:
Ne sirj lányom! ne zokog_jál!_
Ő se boldog, akár-hol jár.
Nem kell erre azt mondani: ‚Ez a ne zokog_jál_, ez Pest.‘ Nem igaz. Ez
csak a külső Dob-utca, amelylyel Budapestet azonositani mégsem lehet.
Nem igaz, hogy Budapesten a magyarok nem tudnak magyarul. Bizonyos
rétegen alul nem tudnak, de nemcsak magyarul nem, hanem semminő más
nyelven sem. A gyászos csak az, hogy éppen ebből az iszaprétegből
bugyborékol fel a magyar nép nótája.