A Tisza-rezsim elején fölmerült és nem akart elmulni az a hir, hogy
Herczeg Ferenc, akinek a neve mellé nem lehet egyéb cimet irni, csak ezt
az egyszerü szót _iró:_ kultuszminiszter lesz. Cáfolták a hirt, maga
Herczeg Ferenc cáfolta a leghatározottabban, de, mondom, elmulni mégsem
akart, mert az az érzés, ami e kombinációt szülte, nem szivesen hagyta
magát. Ez az érzés szavakba átöntve igy hangzik:
– Ejnye, ez igazán kitünő volna. Miért ne lehetne valaki olyan is
kultuszminiszter egyszer, aki arra való, hogy kultuszminiszter legyen?
Mert nyilvánvaló, hogy a kultuszminiszterség nemcsak azt a nagyméltóságu
miniszter urat kegyelmes uramat jelenti, aki a tanitók fizetését
rendbehozza és a tanárok ötödéves korpótlékáról dönt, – ámbár ezek is
eléggé fontos dolgok, – hanem azt az embert is, aki egy, két, vagy három
esztendeig, ameddig miniszteri széken ül, a magyar kulturát, mindazt a
szépet, jót, helyeset, amit ez a szó magában foglal, vagy amit magában
kellene foglalnia, a kezében tartja. S ahhoz, hogy a kulturához valaki
értsen, hogy tudja, mi kéne ennek a kulturának, ahhoz nem muszáj egy
percig sem büróban ülni, ahhoz egy nyulfarknyi politikai karriér sem
kell, ahhoz fölösleges, hogy az illető előbb miniszteri tanácsos, majd
államtitkár lett légyen. Ahhoz csak élő érintkezés kell e kulturával,
hiányaival, nyavalyáival, kórságaival és epekedéseivel. S ez, ebben az
országban, soha nincsen meg senki másban, csak a magyar iróban, tessék a
szót a nemesebb és derekabb értelemben venni. S ha akárminő iránynak
hive is ez az iró, s ha, okosságból vagy finomságból, nem is állt azok
közt, akik mindarról, ami nekünk hiányzik, teleharsogják a levegőt,
mégis, _befelé_, az iró mindig tisztában van a helyzettel, ismeri összes
kulturtyukszemeinket. Ha rajtam függne, soha mással be nem tölteném a
kultuszminiszteri széket, csak iróval, legföljebb két olyan
államtitkárral egésziteném ki, akik e tervező és épitkező miniszternek a
keze alá hordanák, adminisztrációs szabályok szerint, az anyagot. Ne
tessék azt mondani, hogy a kultura igen nagy dolog, ellenben a miniszter
nem is olyan nagy ember és csak kurta időt tölthet a miniszteri széken.
Ne tessék ezt mondani, mert Magyarországon a miniszter borzasztóan nagy
ember, a legnagyobb, s az Istennek kijáró mindenható jelző, ugy vélem,
nagyobb joggal illeti meg a magyar minisztert, aki még helytelen
dolgokban is mindent megtehet, hát még, ezt el kell képzelni,
helyesekben! S nincs az a rövid idő, hacsak egy hónap is, amely alatt
egy arravaló ember hihetetlen munkát ne tudna elvégezni, csak kis
utasitásokkal, odavetett megjegyzésekkel, józan észszel és egyszerü
értelemmel. Azonfelül pedig az igazán odavaló ember, ha mindössze egy
esztendeig kormányozza is a minisztériumot, nagyszerüen meg tudja
termékenyiteni, esztendőkre előre azt a szervezetet, melynek élén áll.
Voltak, még minálunk is, szakminiszterek, akik nem-hosszu működésükkel
évtizedekre érvényes szellemi örökséget hagytak miniszteriumaikban, jó
dolgokat, amik alól az utód, még ha akart sem tudott kibujni, mert a jó
dolgoknak – hiába! – kényszeritő erejük van.
Ilyennek gondoltam volna a Herczeg Ferenc miniszterségét, aminthogy
ugyanilyennek gondolok minden miniszterséget is, amit valóban az az
ember tölt be, aki az országban csakugyan legalkalmasabb reá.
Azonban, ahogy mindenki azt érezte, s még Herczeg Ferenc irodalmi
ellenfelei is érezték, hogy Herczeg Ferenc minisztersége kitünően
eltalált dolog volna, akként mindenkiben megvolt az az érzés is, hogy ez
a miniszterség, éppen a helyességénél fogva, nem valószinü, hogy
létrejönne. Mert szokatlan az, hogy a miniszteri állásokat kizárólag a
helyességi szempont figyelembevételével töltenék be. Véletlenül
megtörténhetik, hogy a miniszterségre való ember és a miniszterség
csakugyan találkoznak, de csak véletlenül. A miniszterségek története –
bár nem is sok évtizedes ez a történet – szinte számtalan példát mutat
arra, hogy a miniszteriábilis férfiu lett ugyan miniszter, de e
nagyhatalmu éveket nem abban a miniszteri székben töltötte, amelyik őt
várta s amelyikre ő várt, hanem egy másikban. A belügyeknek volt a
minisztere, noha a kultura miniszterének kellett volna lennie, a
földmivelésnek volt mindenhatója, bár a kereskedelemé kellett volna hogy
legyen. Amiből azután semmi jó nem származott.
S mert szokatlan, hogy a miniszterségekbe az igazán odavalók jussanak,
egy kicsit hihetetlen is. Mit cifrázom? Teljességgel hihetetlen. Ha
megtörténnék, csoda volna és csodák nem tudnak történni már. A politika
fölvihet valakit miniszterségig, a kinos szorgalom és a céltudatos
előretörés (amiket szintén nem szabad lenézni) miniszterré tehet
valakit, véletlenségek játéka is. De rátermettség aligha. Az emberiség
történelme tejjel-mézzel folyna, ha a közösségeknek mindig azok álltak
valna élükön, akik éltek ugyan, mikor szükség lett volna rájuk, de nem
jutottak az élre.
Mindössze annyit kell tehát följegyezni az oly sulyosan elitélendő
magyar politika évlapjaira, hogy 1913-ban volt néhány nap, amikor szóba
került, ha alaptalanul is, mindamellett komolyan, hogy Herczeg Ferenc
lehetne a magyar kultuszminiszter. Dicséretes lehetőség ez, amit a
magyar politika meg tudott mutatni, csak messziről, nem is igéret, hanem
álom gyanánt a magyar kulturának. S amig a kultura nem kerül abba a
helyzetbe, hogy többet adjon a politikának, mint amennyit ad (ma:
körülbelül semmit), addig a politikától ez is szép. Ő nem adhat többet,
mert koldus és paraszti, s nem kivánhatjuk tőle, hogy elegáns légvárak
és karcsu spanyol kastélyok megálmodásával legyen elfoglalva.