– Szereti maga, ha a szájába néznek?
– Nem. Ha a számba néznek, én azt nem szeretem.
– Gondolja, hogy van valaki, aki ezt szereti?
– Attól tartok, hogy nincsen.
– Például elképzeli, hogy Ujházi mester szereti?
– Nem tartom valószinünek.
– És mit gondol, amit az ember _egy_ embernek nem enged meg, ugyanazt a
cselekményt engedélyezi a nyilvánosságnak?
– Ebben sem reménykedem.
– Hát például mi a véleménye Ujházi mester most berakott uj fogsoráról?
– Az, hogy ezzel a hirrel, illetve ennek a hirnek nem-közlésével két
ember tisztelendő meg. Az első maga Ujházi, aki nem tartja kivánatosnak,
hogy mások az ő szájának belső-berendezési mikéntjéről értesüljenek, a
második én vagyok, akinek semmi közöm nincs a mások szájának belső
világához. De különben hogy kerül ez szőnyegre?
– Én is azt kérdem.
– Csak nem állt ujságban, hogy mi van Ujházi fogaival?
– De állt. És pedig nem mint tarka történet, mint anekdóta, mint jóizü
elbeszélés…
– Hanem?
– Hanem mint információ, mint a közönségnek a felvilágositása valami
olyanról, amit okvetlenül tudnia kell.
– Rázom a fejem.
– Ne rázza a fejét. Vannak szinházi rovatok és vannak a szinházi
rovatoknak vezetőik. Ez utóbbiak, szegények, kétségbeesett hajszát üznek
szinházi információk után.
– Ez még nem baj. Dolgozzanak, ha adatokat akarnak összeszerezni.
– Ugy ám. De mert az az irányváltozás történt, hogy a lapok nem szivesen
közölnek olyasmit, ami reklámot ád a szinháznak, mert ingyen reklámot
nem igen óhajtanak nyujtani, tehát előáll a szinházi rovatvezetőnek az a
kétségbeejtő helyzete, hogy magukról a szinházakról, a szinházak
darabjairól, a köröttük lezajló esetleges érdekességekről, ha ugyan
vannak ilyenek, nem adhatnak információt, hanem kénytelenek a szinész
személye köré csoportositani érdeklődésüket, a magukét is, a közönségét
is.
– Ebből cifra dolgok támadhatnak.
– Valóban támadnak is. Igy tekintünk be mind többször szinésznők családi
otthonába, igy látjuk a művésznőt mind gyakrabban akár mint anyát, akár
mint szakácsnőt, akár mint takaritónőt, akár mint hitvest. Csupa olyan
minőségét a művésznőnek, amihez semmi közünk nincs, ami a művésznőnek a
legmagánabb magánügye, s amit szivesen tartana titokban, ha még annyira
szereti is a reklámot, mert ezt még a művésznő is érzi, hogy nem kedves
és nem szeretetreméltó dolog.
– Nem az, határozottan nem az.
– Hát látja, amint a szinházi riporter igy kétségbeejtően szalad és
szaglálódik, igy fut bele hol egyik nagy művész fülébe, hol egy nagy
művésznő szájába, hol egy igazgató gyomrába.
– Sulyos, sulyos.
– Nagyon sulyos. Igy tudja meg a közönség a fogsort, igy a Nizsinszki
kék-selyem hálóréklijét, igy a Bolm Adolf dagadó idomait.
– A rékli esetét ismerem, a Bolm idomainak történetét nem.
– Nagyon egyszerü história pedig. Mikor már mindent megirtak az orosz
balletről, ami lehetséges, és mindent, ami lehetetlen, Doktor Szimat
szerkesztő ur adatokra való vadászata után fáradtan szédelgett be Bolm
Adolf öltözőjébe, s aztán hoozzálátott e kiváló Adolf idomzatának
leirásához. A leirás kissé gejlre sikerült, mert Adolf mégis csak férfi,
s ha előtáncos is, nem táncosnő, ikrái, ha bármily erősek és daliások
is, nem korbácsolnak fel vihart az olvasóban.
– Az attól függ.
– Az nem függ attól. Normál-publikumot tételezünk fel ma még.
Azonos-nemüek egymáshoz vonzódása hirlapi terjesztés tárgyát egyelőre
nem képezheti.
– Nana.
– Nem nana. Bolm Adolf idomzatát éppugy nem kell kiszimatolni, mint azt
sem, hogy Bolm nem is orosz, hanem lengyel, nem is Adolf, hanem zsidó,
nem is zsidó, hanem Blum, s mindent összevéve egy egyszerü táncoló
lengyel zsidó, ahogy Jadlowker egy éneklő lengyel zsidó volt. Kit
érdekelnek ezek?
– A közönséget.
– Nem igaz. A közönség nem érdeklődik az ilyesmi iránt, de persze, ha
feltálalják neki, akkor csemcseg az ilyesmin, amin nem szabad
csodálkozni, hiszen nagyon zsirosak ezek az adatok. De, föltéve hogy a
közönség valóban kiváncsi volna ezekre, ne feledje ön el a sajtó nevelő
hatását, amit állandóan hánytorgatnak. Ha a közönség kiváncsi volna, le
kellene szoktatni e kiváncsiságáról.
– Jó. De akkor mit irnának a lapok?
– Mit? Minden emberről azt, ami nyilvános szereplése néki, vagy
hozzátartozik e nyilvános szerepléséhez. _The rest is silence._ Aki ez
ellen vét, az becsukatik.
– Mi ez?
– Ez az uj sajtótörvény. Mert a Deák Ferenc _egy_ paragrafusa, hogy nem
szabad hazudni: rossz. Ha az igazat megirnák, – ezt ma már tudjuk, –
bele kellene halni. De sokkal egyszerübb az én törvényem: Ne irj olyat,
ami fölösleges.
– És akkor hogy’ jelenik meg a napisajtó?
– Hogy? Nagyszerüen. Minden évben egyszer, akkor is tizenkét sornyi
terjedelemben.