– Feld Zsigmond szubvenciója…
– Mondja, nem tud maga okosabb dologról beszélni?
– Okosabbról tudok, de ostobábbról nem tudok, tehát kizárólag erről
fogok beszélni.
– De hiszen nem adták meg a szubvenciót Feld Zsigmondnak.
– Ezt igy nem lehet mondani. Csak levették a kérdést a napirendről, ami
nem a szubvenció megtagadását jelenti, hanem azt, hogy alkalmas időben
ez a szubvenció ujra tárgyalás alá kerül, s hogy addig kerül tárgyalás
alá, amig a Feld Zsigmond szinháza meg nem kapja a pénzt.
– Kis ügy ez.
– Ne mondja, hogy kis ügy. Egyáltalán nincsenek kis ügyek a világon. Ez
pedig nagyon is nem az. Mikor kiderül, hogy Feld Zsigmondnak szinház
nevü pajtája fentartása óta a város, Budapest városa, már
_háromszázezer_ koronát adományozott. Gondolja meg: többet egy
negyedmilliónál, tehát egy vagyont, s most arról van szó, hogy még egy
kis vagyont adjon át. De hogy ez az összeg ily vagyon, az nem is számit.
Egy fillért is adhat-e a főváros, ez a kérdés? Van-e köze a fővárosnak a
megkövesedett arénához? a fából kőkarikához? a ligeti oduhoz? Nincs,
hála istennek nincs, ha a város mégannyira ugy akarna is tenni, mintha
volna. Budapesten kilenc vagy tiz szinház van, vagy szinházszerü
intézmény. S a város csak egyetlenegynek ad ezek közül pénzeket. Mit
jelentene ez? Hogy a város azonositja magát ezzel a szinházzal.
– De talán mégse…
– De talán mégis. Háromszázezer koronát nem adhat egy város más
intézménynek, csak olyannak, amelynek fenmaradásához valamely érdeke
füződik. Igaz hogy Budapest züllött város, amiről már egy utat is
nevezett el: a Züllei-utat, de nem, ennyire még nem jutott, hogy a Feld
arénájához valóban valamely önzetlen érdeke füződnék, s aki komolyan azt
meri mondani, hogy ez a szinház Budapesten magyarositott, vagy
egyáltalán betöltött bármi hivatást is, azt nyugodtan át kell adni a
legközelebbi rendőrnek. Ez a szinház nem változtathatott ezen a városon
soha, egyetlen vonalnyit sem, mert ha a város akármilyen alacsony nivón
volt, ez a szinház, amit csak a magyar szótár hiányossága miatt vagyok
kénytelen szinház névvel illetni, ez a szinház mindig még alacsonyabb
nivón állott…
– Pardon, a többi szinházak.
– Mondtam én, hogy a többi szinházak valóban missziót teljesitenek? Ezt
nem mondtam. Mindamellett istenkáromlás ezt a szinházat akár a Sziklai
Czornél Kisszinházával is együttemliteni, mert az, ha a legutolsó is,
ennél még előbbrevaló. A többi szinházat pedig, ha ez a szinház szinház,
egyszerüen kulturpalotáknak kell elkeresztelni, noha, ugy-e, nem azok?
– Nem, nem.
– S mégis kinek jut eszébe, hogy a többi szinháznak városi szubvenciót
adjon? Hogy a többi jól megy, _ez_ rosszul? Mi köze ahhoz a városnak?
Aztán meg: a többi sem megy jól, de mikor rosszul megy, akkor sem mer az
igazgatója arra gondolni, hogy most kinyittatja a város kasszáját és nem
is kölcsön, hanem ajándékba adat magának ennyi meg ennyi ezer koronákat.
Higyje el, ha semmi egyébért, csak ezért az egyetlenegyért, a
Feld-ügyért, el kellene távolitani messze a város dolgaitól Bárczy
Istvánt, vagy Hüvös Ivánt, – nem tudom melyik a polgármestere
Budapestnek, – mert _milyen_ pénz lehet a város pénze, ha abból csak
Feld Zsigmondnak, tehát egy olyan embernek, aki soha, sehol egy
krajcárnyi támogatásra rá nem szolgált, háromszázezer koronát adtak ki
eddig, s ha isten sokáig élteti Feldet, talán kikerekitik ötszázezer
koronára az adományt. Talán. De már nem bizonyos. Budapest – nem a
hivatalos – hanem a hivataltalan már hegyzi a fülét s kezd a körmökre
nézni. Nem mintha attól tartana, hogy az emberei lopnak; nem, ismeri
őket, sőt becsületeseknek ismeri őket, de ugy nézi, hogy rosszul
ajándékoznak. Ahol Feld Zsigmond háromszázezer koronát kap, ott minden
kiadás jogosult, ott holnap egy másik szinház, amely esetleg csakugyan
szinházabb szinház: egy milliót kérhet, sőt kaphat is a méltányosság
szent alapján.
– Egy milliót? ugyan!
– Annyit. Egy krajcárral sem kevesebbet. Ha Feldnek, aki egyike a
legkártékokonyabb filloxéráknak a satnya pesti kultura szőllejében, csak
egy mellénygombot ad ajándékba a főváros, akkor a többi kilencszázezer
pesti polgárnak már legalább száz-száz korona jár ugyanugy ajándékba és
jutalmul is, mert nem engedte becipelni magát _ebbe_ a szinházba, s igy
izlése csak annyira romlott, amennyire a többi szinházak elrontották.
– De hol a kegydij?
– Arról akarok éppen nem is beszélni, hanem prédikálni és mennydörögni.
A szubvenció aligha megy keresztül, éppen mert a város, ismét a
hivataltalan, most már odanéz. Tehát kegydijat akarnak adni. Hatezer
koronát. Hallja? Hallja-e? Hatezer koronát az én pénzemből! Hatezer
koronát még ezentul is minden évben, csak azért, mert már eddig is adtak
háromszázezret. Ez az a pont, melyen a csendes olvasó ugy jár, mint a
vizvezetéki cső: a föld alá megy és megreped. A város harminc vagy nem
tudom hány évig volt oly barbár, izléstelen és korrupt, hogy százezreket
tömött bele Feld Zsigmondba, s most, ahelyett hogy észbe kapna, s
elszégyellené magát, felhasználná a felhördülő közvéleményt s azt
mondaná: ‚Na, többet nem adhatok, erigy, ne lássalak‘ – ehelyett
megpróbál még egy nagyobb megtiszteltetést adni…
– Megtiszteltetést?
– Azt! A kegydij nemcsak alamizsna s különösen hatezer korona évenként
nem megy alamizsnaszámba, hanem megtiszteltetés is. De megtiszteltetés
az én zsebemből. Hát nem. Igy nem alkudhatunk. Szervezzenek még egy
polgármesteri állást s abba ültessék bele Feld Zsigmondot, vagy, hallom,
hogy a főpolgármesteri állás most ugyis üres, abba is beleültethetik, ha
fizetést _nem_ adnak neki. Diszpolgárnak is megválaszthatják, de akkor
én megszüntem budapesti polgár lenni, mert én nem állok be még
polgártársnak sem Feld Zsigmond mellé. Mindent csinálhatnak vele, de
több pénzt nem adhatnak neki. Csak a magukéból. Vagy pedig vegyék
házikezelésbe a szinházát, mert ez az a intézmény, amely már most is
olyan, mintha az ő házi kezelésükben lenne. Boruljanak egymás keblére,
vegyenek koszorut egymásnak. De engem hagyjanak ki a játékból, mert
különben én még kétszáz Schmierdirektort hozatok a német vidékről és
mindegyiknek fővárosi pénzzel aranyoztatom be a vályuját. Ha az ő
direktoruk eszik, egyenek az én direktoraim is.