Budapest utépitő tanácsosa, a kövezet atyja, igy szól:
– A nagyobb kocsiforgalmat lebonyolitó utakon az erős bazalt-burkolat
bizonyult a legkitünőbb burkoló anyagnak.
Én azonban csendesen ezt vetem ellene:
– Kedves jó tanácsos ur, ön ezt igy mondja, tehát nyilván igy van róla
meggyőződve. A meggyőződéseket tiszteletben kell tartani, de csak akkor,
ha transzcendens dolgokról van szó. Egy isten van-e, vagy három, a lélek
vándorol-e, vagy egy helyben marad, testileg támadunk-e fel, ha majd a
nagy trombita megriad, vagy csak szellemileg, ezek meggyőződés dolgai,
ezekről nemcsak nem kell, hanem tilos is vitatkozni. Ahogy arról se
legyen vita, hogy a szőke nőt, vagy a barnát kell-e szeretni. De a
bazalt… na igen, a bazalt nem isten és nem nő, a bazalt csak az a
kövezet, amivel Budapest burkolva van, s hogy ez milyen, az már nem hit
és meggyőződés dolga. Még csak nem is pusztán tehnikai tudásé. Mert nem
nehéz elhinni, hogy a bazalt – gyöngébbek kedvéért: ez az a kockakő,
amit mindnyájan oly vészesen ismerünk – a legszilárdabb kövező anyag, s
talán a legolcsóbb is. Lehet. Bár esküt tenni a kérdés egyik oldalára
sem mernék. Azonban, ha igy volna is, ha a bazalt a legszilárdabb és
legolcsóbb volna is, akkor sem lehetne az egyedül üdvözitő kövezetnek
megtenni. Tudvalevőleg világvárosok dolgait sok mindenben nem csak az
olcsóság, vagy a tartósság szempontjai döntik el. Olcsóbb volna, ha a
város nem volna csatornázva, de mégis csatornázva van, isten tudja
miért. Olcsóbban is lehetne világitani, mint Auer-fénynyel, vagy, pléne,
préselt-gázzal, s mégis igy világitunk és nem amugy, például
petróleummal, vagy repceolajjal. Olcsóbb volna, ha a svábok, szekéren,
végighurcolnák az élelmi-szereket a városon, sőt kényelmesebb is volna,
mert mindenki házhoz szállitva kapná meg az ennivalóját. Mégis
vásárcsarnokok vannak, s ugy jó, hogy vannak.
– De – mondja a tanácsos ur.
– Nem, nem, kedves tanácsos ur. A kövezet is ugyanebbe a fejezetbe
tartozik. Tételezzük fel, hogy az öntött-vas vagy a kovácsolt-acél
olcsóbbak volnának, mint a bazalt-kocka – mert hogy tartósabbak, arról
nem kell beszélni sem – mindamellett öntött-vas, vagy kovácsolt-acél
kockákkal nem köveznők ki a városunkat, ugy-e nem, mert akkor nem
lehetne élni benne. Illetve ez sem igaz. Élni sok-mindenféle viszonyok
közt lehet, hihetetlen viszonyok közt is, hiszen vannak emberek, akik
bányák fenekén élnek és vannak eszkimók, akik Grönland legészakibb fokai
közelében állitólag nagyon jól érzik magukat minusz 40° C mellett is.
Tehát élni lehetne az acéllal kikockázott városban is, mégsem élnénk
benne. Miért? Mert, akár elhitettük magunkkal, akár csakugyan ugy van, a
város kulturát jelent és a kultura embereivel van tele. Azért város.
– Azonban…
– Nem, kedves tanácsos ur, a meggyőződése lehet szent, de igaza nincs. A
bazalt-kocka körülbelül olyan, mintha a várost mégiscsak acéllal
kövezték volna ki. Hogy a régi rómaiak is? Hogyne. De a régi rómaiak nem
ismertek más és jobb kövező anyagot. Mi azonban már ismerünk, s
méltóztatott is őket részletes szaktudással felsorolni. Ha a
bazalt-kocka annyira nagyszerü volna, akkor a világ összes nagyvárosai
kizárólag bazalt-kockákkal volnának kikövezve. De nincsenek, ezt, nemde,
tagadni nem lehet. A bazalt-kocka az utóbbi husz esztendőben rohamosan
kiszorult s több olyan nagyváros van ma már, ezt koncedálja a tanácsos
ur, amelyik nincs bazalttal kövezve, mint olyan, amelyik van. Nyilván
némi oka is van ennek azon tul, hogy bizonyos városoktól messze vannak a
bazaltbányák. Az aszfaltbányák még messzebb vannak, esetleg abban az
országban egyáltalán nincsenek is, mégis az aszfalt, a makadám, meg a
többi kövezési módok mindenütt réges-rég legyürték a bazaltot. Nyilván
nem minden ok nélkül. Nyilván rábukkantak az emberek arra az igazságra,
hogy a nagyvárosnak idegélete is van, azaz: csak a nagyvárosnak van
idegélete, itt él a legtöbb olyan ember, aki sem a kezével, sem a
lábával nem dolgozik egy körömfeketényit sem, hanem kizárólag a fejével,
a fejében levő szürke péppel, amit agynak nevezünk, müködik. A
szocialisták, igen találó szóval, fejmunkásoknak nevezik ezeket az
embereket. Sokan vannak a nagyvárosban, többen, mint a kétkézi munkások.
És a nagyvárosokat, legalább is egy részüket, e fejmunkások számára
rendezik be, mert valóban nem tulzás azt mondani, hogy e fejmunkásokból
él nemcsak az a város, hanem az ország is, amelyhez a város tartozik.
– A miniszterek…
– Kérem, kérem, tanácsos ur. Nemcsak a miniszterek fejmunkások – vagy
azoknak kéne lenniük – hanem kivülük még több százezren is azok. S az ő
használatukra találták ki a zajtalan kövezési módokat. Ez a zajtalanság
borzasztóan relativ, mert a nezsideri vagy a körmöcbányai főucca még
gyémánttal kikövezve sem lehetne olyan lármás, aminő egy nagyváros –
világváros – uccája pihével, finom tollpihével, kikövezve. A lárma
csakugyan hozzátartozik a világvároshoz, de hozzátartozik az az
igyekezet is, hogy ezt a lármát kibirhatóvá csökkentsük. Budapest uccai
lármája pedig, mint ezt több izben lehettem szerencsétlen megirni,
kibirhatatlan. Nem a megsiketülés fenyegeti az embert, mert a süketség
nem is olyan baj, a süket ember még ember, hanem a megtébolyodás. A
tébolyodott ember pedig már nem számit embernek. S ennek a
kibirhatatlanságnak az oka nem az, hogy az emberek neveletlenek és
lármát csapnak. Emberi lárma nem is lehet olyan rettenetes, ha
normál-hangokból, orditásból, üvöltésből, visitásból van összerakva.
Kicsit mosolyogva olvassuk ma már, hogy milyen iszonyu volt az, mikor
tizezer lovas magyar, megrohanván az ellenséget, huj-hojt kiáltott
ördögien s a lovak patáinak dobogásától megrendült a föld… Ördögöt
rendült. A föld akkor rendül meg, igenis akkor, ha egy bazalttal
kövezett keskeny uccán egymással szemben két teherautó szalad, melynek
vasabroncsa van, amely vasabroncsokat a kocsi-rakomány negyven
métermázsája veri másodpercenként az üllőre, a bazaltból összerakott
ércalapra. Ez, tessék elhinni, sokkal nagyobb lárma, két visszhangzó
magas házfal közé szoritva, mint valamely füves sikságon a tizezer
magyar, a huj-hujjal és a lovak patáival.
– Igen, igen…
– Pardón, hogy még untatom egy kicsit. Ha már beszélek róla, édes
tanácsos ur, kibeszélem magamat egészen. Ön abban az eszmekörben
nevelkedett fel, hogy a bazalt: kövezet. De már nagyon sokan tudjuk,
hogy a bazalt egyáltalában nem kövezet és világvárosok belső részeinek
kövezésénél azt kell gondolni, hogy bazalt nem is terem a hegyekben.
Nincs. Valami mást kell a helyébe tenni. S ennyiben tartom jónak, hogy a
bazalt nem tudományos igazság, legalább is nem várostudományi igazság,
hanem csak meggyőződés. A meggyőződésen változtatni nem lehet. Hogy csak
egy példát mondjak rá, az ön igen tisztelt fönökének, Bárczy Istvánnak
sokáig az volt a meggyőződése, hogy villamos autótaxinak is kell járnia
a pesti uccán. Hozzátartozik az ucca szépségéhez. Mihelyt azonban
kiderült, hogy még a benzines autók sem kellenek, ha olyan drágák,
amilyen drágák most, azonnal belátta, hogy az ucca szép villamos
bér-autók nélkül is.
– Talán most már…
– Igen, most már elég. Ebből is, a bazaltból is. Azt a bazaltbányát
azért meg lehet venni, hogyne, mert nagy a város és bazaltra lesz még
szüksége sokáig, amig _át_kövezik Budapestet. De ez az _át_kövezés ez
lehet az egyetlen programmja Budapest kövezési politikájának. Ha van
ilyen. Én nem hiszem. Ami most van, az csak a talaj előkészitése a
szanatóriumok és a tébolyházak számára, amikbe mindnyájan bemenendők
vagyunk, éppen a bazalt miatt, édes tanácsos ur.