– Gazdasági életünk…
– Ugyan, hagyjon békén gazdasági életünkkel. Csak nem gondolja, hogy az,
hogy mindennap meghal tizenhárom cég, az gazdasági élet? Ha ez csakugyan
gazdasági élet, akkor kiváncsi vagyok a gazdasági halálra. A bécsi
hitelezők védegylete, azt hiszem, igy hijják, átalakult pomp-fünéberré,
amely nem foglalkozik egyébbel, csak magyar kereskedők ravatalozásával.
A börzén minden délelőtt ekzekutálnak s a pénzemberek csodálkozva néznek
egymásra. Azon csodálkozik az egyik, hogy a másik él még, de a másik még
jobban csodálkozik rajt, hogy az egyik is él. Ha valaki az utcán nagyon
siet, meg se kérdezze tőle, hogy hova, hova, mert biztos, hogy csődbe
megy az illető. Á, megszüntek azok a szép idők, mikor minden ember pénz
után szaladgált, a hitelezőit kapacitálta, a váltóit prolongálta, szóval
küzdött a létért.
Budapesten Darwin hagyatékának egyik felét megütötte a guta. Mit, létért
való küzdelem? Ez nincs. Most, ha lejár a váltó, ha kong a határidő, az
emberek szépen lehajtják a fejüket és mennek a gilotin alá. Emlékszik
maga a francia forradalomnak azokra a képeire, amiken kurta kis szekerek
vitték a szép hosszunyaku mágnásokat Samson mester plein-air mühelye
felé? Ha emlékszik, vegye tudomásul, hogy ez játszódik le minden reggel
városunkban. Csak éppen az emberek nem tudnak róla, vagy nem akarják
tudomásul venni. Itt a rémuralom, de nem veszszük észre, mert a
rémurakat sem ismerjük. Azelőtt hirtelen jött az ilyesmi. Krahhnak
hivták és a magyar gazdasági életnek körülbelül minden tizedik
esztendőben volt egy ilyen krahhja, amely után a cselédszerzők ismét
cselédeket szereztek, a hordárok hordtak, a pertliárusok ismét
pertliztek. Mert a krahh előtt mindegyik egy-egy sarokházra tett szert,
ki az Andrássy-uton, ki a köruton. A krahh aztán visszarugta őket, ahogy
mondják, az élet mélységeibe.
De most már krahh nincs, illetve nincs egy nagy krahh, amely után
kezdődik a romok eltakaritása és az ujabb épitkezés, hanem, mint a
rosszindulatu földrengéseknél, egy év óta mindennap ludbőröz a föld háta
és lerázza magáról a legszebb és legrégibb cégeket. Angliában van
főpecsétőr, de a magyar kereskedelemben és iparban már van egy nagy
fekete tábla, a táblán kis szegek – mint a hotelek portási fülkéjében –
és jönnek a kereskedők és iparnokok s halkan beadják a kulcsot a kis
ablakon át a főkulcs-őr kezébe. Aki nem halt meg tegnap, az meghal
holnap, de biztosan nem éli tul a holnaputánt. Vannak akik a világ
végéről beszélnek a magyar glóbusz számára, s a tatárjárás és a mohácsi
vész csak jelentéktelen incidensek ahhoz képest, ami most történőben
van.
Hogy is mondják a történetirók, mikor XV. Lajos uralkodása alatt a
népről beszélnek? ‚A nép nyomora már minden elképzelhetőt felülmult!‘
Igen, ma is felülmul. A nép már ott tart, hogy nem iszik annyi pálinkát,
amennyire az államnak szüksége volna. Tudja-e, mit jelent ez? A nép már
régen lemondott az emberséges élet összes feltételeiről. Rosszul lakott,
rosszul ruházkodott, rosszul táplálkozott, de az utolsó percekig jól
ivott. Most ennek is vége, s talán nem tévednek, akik azt hiszik, hogy
1915. január elsején a nap már föl sem kél a keleti égboltozaton. Minek
sütne egy végképp kijózanodott nép ráncosbőrü hasára, minek sütne egy
országra, amelyben a _nincs_ már annyira konszolidálódott, hogy csak ő
_van_, minden egyéb tengődik csupán? A nép nem iszik pálinkát s a magyar
államvasut harmadosztályu kocsikat járat az ő gyorsvonatain. Mit gondol,
miért? Mert az utóbbi hónapokban csak az első osztályban utaztak az
emberek, kizárólag szabadjegyesek, főispánok, képviselők és ujságirók, s
a második osztályt a fene se vette igénybe. Gyorsan el kellett tehát
rendelni a harmadik osztályt, nehogy be kelljen szüntetni a forgalmat.
Az idők jelének vegye azt is, hogy a balatoni vendéglősök összeültek és
kimondták, hogy jövőre már olcsóbbak lesznek. Érezték, hogy a bőr, ami
az idén a kezükben maradt, visszavonhatatlanul az utolsó, s hogyha
valamit nem csinálnak, jövőre akár ki is ihatják a Balatont, senkisem
akar majd megfürödni benne.
Ah, ami pénzük még szeptember elsején volt az embereknek, azt kiadták
iskoláskönyvekre, s ami még azonfelül maradt, azon egy pikolót ittak
abban a legujabb ragyogó pesti kávéházban, amely sietett kinyitni
kapuit, mielőtt a magyar világegyetem bemondaná a nagy fajeramtot. Ez a
pikoló éppen akkor érte el a maximumot, mikor a gazdasági hőmérő a
minimumra zuhant. Tudja, mit mondanak? Hogy a szinházak pénztárosnői nem
ismerik már az embert, s az igazgatók állandóan Brehm Emlősök cimü
kötetéből mutogatják nekik, hogy milyen az ember (homo sapiens), hogy ha
véletlenül mégis eljönne jegyért _egy_, a pénztárosnő segitségért ne
kiabáljon. Primadonnák táncolnak és énekelnek s a jegyszedők méla
undorral tapsintanak egyet a felvonás végén. Ők is érzik, hogy nemsokára
vége a komédiának, a függöny utoljára megy össze, s hogy amikor
egészen-egészen vége lesz az előadásnak, akkor a páholyokból a koporsóba
tolongó elegáns emberek már borravalót sem fognak adni kabátjuk
fölsegitőjének. Csak én örülök, mert én végignéztem az egész hatalmas
temetést, s mikor a nagy kocsin már mindenki el lesz helyezve, felülök a
bakra, pattantok az ostorral és kikocogtatom az egész társaságot a
kellemes fekvésü rákosi temetőbe. Parancsol még valamit gazdasági
életünkről?
– Köszönöm. Majd feltámadás után.