Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. Historia,
költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily
kimeríthetlen források! A kövek beszélnek s én hallom és értem
szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok.
Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom hol, kezdjek hozzá? Úgy
vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott s nem
tudja, hogyan költse el? Mentül többet foglalok belőle, annál nagyobb
lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy
előre is hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szive
van, kétfelé érezni vele.
Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy
külön kicsiny hazám is van s annak apró bajai, a mik neki még is oly
nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülő
félben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött
állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti
független bankban s ezek felett folytatott harczaink, a mik mind olyan
apróságnak tünnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még
Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdő betüvel látjuk.
Dicsértem is magamat, a mért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam:
Florenczbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál
utánam se levél, se hirlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar
miniszteriumot; de jó hogy nem tudok róla semmit.
Még van egy pár hetem az országgyülés új ülésszakának megkezdéseig.
Addig kibányászom ezt a kincstárt!
Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián.
Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem
csipős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermæit, Maxentius
czirkuszát, Romulus templomát s míg az idő esősre nem vált, Cæcilia
Metella óriási sirboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár
egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.
Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része
még hátra volt: a hol még megvan a régi láva-kövezet. Az út két oldalán
hirhedett nagy emberek siremlékei hosszú sorban.
Ez holnapra marad.
Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, a minek ez a
különös czíme van: «Domine, quo vadis?» (Uram, hová mégy?)
Köztudomású a monda, én is hallottam, vagy olvastam azt valaha; de azért
még is új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, a
melyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter
menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti s irtózott
a vértanuság kinjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel.
«Domine, quo vadis?» kérdé megdöbbenve. «Venio iterum crucifigi.» Felelé
a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni). Erre az apostol
megszégyenült, megfordult s visszatért Rómába. Ott elfogták s Nero
czirkuszában halálra kinozták. De hát mi volt az akkori martiromság?
Hisz akkor még nem voltak ujságirók; csak olyan közönséges hóhérlegények
voltak.
A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy
hirlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt s azt
adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt,
leköszönt.
«Kedveseim, szedjük össze podgyászunkat: holnap utazunk haza!»
Negyvenhárom óra mulva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S
itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?
Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem.
Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?