Elbeszélés.
Sas Péter derék gazdag úr egy kis városban.
Gazdagságát szerezte szorgalmával, tudományával, szerencséjével és
takarékosságával: tisztességes uton.
S minthogy az a józan életnézete van, hogy utódai szintén ezen az uton
szaporítsák majd az egykor rájuk maradandó gazdagságot, annálfogva
legidősebb csemetéjét, Pál urfit leküldé Münchenbe mérnöki tudományokat
tanulni.
Mikor utra bocsátá, így szólt hozzá:
– Nesze fiam ezer forint; ez egész esztendőre való költséged. Mikor
engem az apám felküldött a debreczeni kollegiumba, adott a markomba
tizennyolcz garast. S lett belőlem Sas Péter. Te kapsz ezer forintot.
Hát belőled mi lesz?
Az lett belőle, hogy három hónap mulva jelenté Pál urfi a levélben, hogy
elfogyott a pénz.
Péter úr erre azt válaszolta: hogy «nekem pedig olyan levelet többet ne
küldj, a melyben azt irod, hogy elfogyott a pénz».
Jól van: hát aztán kilencz hónapig nem küldött Pál urfi egy levelet se
haza.
Péter úr már kétségbe volt esve, hogy mi lett Pál urfiból? hozzá
intézett minden atyai dorgáló levele mint «unbestellbar» érkezett
vissza. Végre rászánta magát, hogy személyesen felmegy Münchenbe,
megtudni, hová lett a család reménye?
Praktikus ember volt: tudta, hogy a németeknél nagy pontosság uralkodik,
egyenesen beszállt a rendőrséghez, ment a bejelentési osztályba, s
előadta, hogy megakarja tudni, hol lakik Münchenben Herr Paul von Sas?
Az ostoba német a kiejtés után persze hogy az «Sch» betű alatt kereste a
nevet; kereste félóráig, sehol sem találta.
Sas Péter úr kurta nyakú ember, hamar a fejébe megy a vér, elkezdte
szidni a gyüge németet, hogy ennyi ideig várakoztatja.
Akkor kijelentette neki a német, hogy «ein Herr Schasch» nem existál
sehol a világon.
– Tizenhét mennykő! dehogy nem existál! én is az vagyok! s mutatja neki
az útlevelét.
– Hjah! mond a nyámnyila német, mikor látja leirva a nevet: ez aztán nem
Schasch, hanem Szász.
– Szász volt a nagyapád!
Ezen aztán összevesztek: a magyarnak is igaza volt, a németnek is igaza
volt s végződött a dolog azon, a min szokott rendesen végződni, mikor a
magyarnak is igaza van, meg a németnek is: hogy a magyar összeszidta a
németnek a Pontius Pilatusát, a német pedig fizettetett vele a
gorombáskodásért öt tallért.
Hanem aztán Paul von Sas lakása mégis csak előkerült.
Péter úr vágtatott a kiderített szállásra, s eleinte nem is igen ügyelt
rá, hogy a bérkocsis mellé egy tubákos bajuszú ficzkó kapaszkodik fel, a
ki együtt kocsikáztatja vele magát.
A kitudott szálláson volt egy csizmadia házmester; az Péter urat azzal
vigasztalá meg, hogy itt lakott ugyan Paul von Sas; de már három hete,
hogy elköltözött, nem tudni hová?
– Huszonöt mennykő! Hát micsoda rend van ebben az országban, ha a
házmester nem tudja, hová költözött el a lakója?
A házmester azzal védelmezte magát, hogy Herr Paul von Sas csak
Afterpartei volt.
– Elhallgass nimet! mert kapom a botom, s mindjárt én mutatom meg
rajtad, hogy mi az az Afterpartei?
A házmester elkotródott, de Péter úr csakugyan nem tudta meg, hogy Pál
urfi hová költözött?
Hát ha valahol, bizonyosan tudni fogják a műegyetemen. Hajtatott oda. A
tubákos bajuszú csak felült megint a bakra.
A műegyetemen Péter úr rátört a rectorra, a pedellusra, azok csak azt
tudták neki válaszolni, hogy van biz itt beirva egy Paul von Sas, hanem
az már félesztendő óta nem volt tájékára az egyetemnek.
– Ötven mennykő! Hát universitás ez, hol fél esztendeig vakácziója van a
diáknak?
Ott meg összeveszett a rectorral: kicsi hija, hogy carcerbe nem tették.
Kijövet majd beleütötte az orrát a tubákos bajuszúéba. Hát ez mit keres
itt? Tán ez se találja a fiát?
Elkezdte ezután az utczán megszólongatni a diákokat, hogy ki ismeri Paul
von Sast?
Csallóközi szerencséje volt. Mindjárt a harmadik megszólított tudott
neki correct választ adni:
Nagyon jól ismeri, a lakását ugyan nem tudja; de azt bizonyosan tudja,
hogy ebédelni a Cafe Europeba szokott járni. Tessék odamenni öt órakor,
ott megtalálja.
– Száz mennykő! Öt órakor! Ki bolond ebédelne öt órakor? Akkor már este
van.
Ezen aztán összeveszett a diákkal; az provokálta mensurára: a tubákos
bajuszú interveniált s lecsitította a diákot; Péter úr ott hagyta
mindakettőt egymásnak s elmenekült a Cafe Europeba.
Ott letette magát egy gömbölyű asztal mellé. S abban a perczben ott
termett egy okondi termetű szőke Hébe egy korsó sörrel, azt eléje tette.
– Nem iszom! förmedt rá Péter úr.
Azzal jött egy barna fitos orrú Hébe; tányért, kést, villát téve elébe.
Arra még nagyobbat förmedt:
– Nem eszem!
Arra aztán egyszerre jött egy szőke, meg egy barna Hébe, kávés
csészével, findzsával; az egyik töltötte a csészébe a kávét, a másik a
tejet.
– Kétszáz mennykő! Se nem eszem, se nem iszom!
– Hát mit tetszik parancsolni?
– Mit tetszik parancsolni? Hát a fiamat parancsolom! Nem ismeritek Herr
Paul von Sast?
– Oh igen jól! sietett a fitos orrú Hébe válaszolni. Igen charmant
fiatal ember.
– Ötszáz mennykő! Mi köze van ilyen personának ahhoz, hogy az én fiam
charmant ifjú! Takarodj innen!
Péter úr unta magát; a mellette levő asztalnál ült valaki, a ki folyvást
olvasott egy ujságból, egészen bele temette a fejét.
– Hallja az úr; nem adná már ide azt az ujságot? könyv nélkül akarja
megtanulni?
A bizony oda adta egy szóra: akkor ismert rá Péter úr a szomszédjára. A
tubákos bajuszú. – Hát ez megint itt van?
Pál urfi csak nem jött ebédelni, pedig már vacsora ideje is volt; Péter
úr nem szokott vacsorálni, ő igen mértékletes ember; utoljára mégis csak
ráfanyalodott, hogy újra megszólítja a fitos orrú Hébét.
– Hallja! Nem tudná nekem hát megmondani, hogy hol lakik az az én fiam?
A fitos orrú pedig csipősen viszonzá:
– Az ilyen personának semmi köze sincs az úr fiához.
Igaz: ezt ő maga mondta, s magával csak nem veszhetett össze.
Késő volt; haza kellett menni. A Tramvay még járt; felkapott rá. A
legelső ember, a kinek a tyúkszemére lépett, a tubákos bajuszú volt. Az
is abba a hotelbe szállt be, a melybe ő.
Másnap korán reggel talpon volt Péter úr s ment az utczára diákot fogni.
Most még nagyobb szerencséje volt; a legelső diáknál emberére talált.
– Hogy ne ismerném az úr fiát? Nagyon jó barátom. A mult héten ültük meg
a lakodalmát.
– Lakodalmát? Ezer mennykő! Csak nem házasodott meg?
– Igen biz az. Nagyon boldogul élnek. Itt laknak a szegleten mindjárt.
A studio elvezette odáig Péter urat egész az ajtóig, ott be is
csengetett, maga kinn maradt. Péter úr berontott az előszobába. Egy
hórihorgas léhűtő kamasz útját állta azzal a szóval, hogy nem szabad
bemenni; mert az úr és az asszonyság még alusznak.
– Százezer mennykő! adta Péter úr s úgy fellökte a ficzkót, hogy az
akkorát esett, a milyen hosszú volt; azzal rohant be suhogó pálczával a
hálószobába. Abban volt két ágy egymás mellett; azon szunnyadtak a férj
és a feleség csendes nyugalommal; a «quadrilliom mennykő» szóra ijedten
ugrálva fel vánkosaikról. Péter úr akkor látta, hogy ez nem az ő fia.
Bizonyosan annak a furfangos studiónak valami hitelezője lehetett.
– Köszönje az úr, hogy nem az én fiam, mert most majd kapott volna a
keresetlen fából!
De nem addig volt az: az inas kiabálására összerohant a házi népség.
Péter urat galléron fogták s mire kiderült a tévedés, tíz kemény
tallérjába került a mulatság, a mit fájdalompénzül kellett fizetnie a
fellökött inasnak.
Most már kimennydörögte magát s nagy árván vissza sompolygott a Café
Europeba. Észre sem vette, hogy a tubákos bajuszú mindenütt a sarkában
van, mint az árnyék. A Caféban szép csendesen kávét instált s aztán
körülczirogatva a fitos orrú Hébét, s egy szép luisdort nyomva a markába
így szólt hozzá:
– Egyetlenegy kicsiny kis mennykőcske! Szép kisasszony hugocskám, kérem
alázatosan, nem kegyeskednék nekem felvilágosítást adni abban a
tárgyban, hol lakik az én fiacskám, Paul von Sas?
A kisasszony a szép megszólításra megengesztelődött, s megadta a kért
felvilágosítást.
– Hát lássa az úr, magam nem tudom, hogy Paul von Sas hol lakik? hanem
menjen be a kártyázó szobába, még most csak tizenegy óra délelőtt:
együtt ül a társaság. Kérdezze meg odabenn attól, a ki bankot ád, a
fiának a szállását, az bizonyosan tudni fogja; mert az minden urfinak
szokott hitelezni.
– No erre ugyan magamtól is rájöhettem volna! Sóhajta Péter úr s bánta
ugyan a czirogatást s még inkább a luisdort. A bankadótól csakugyan
megtudta, hogy hol lakik most a fia? Egyenesen rátalálhatott.
Fényes délben, betett ablaktábláknál, moderateur lámpa mellett olvasott
Pál urfi nyugágyán heverészve, valami regényt George Sandtól, a miből a
technikusok legtöbbet tanulhatnak. Pompás hálókabát volt rajta; fején
himzett sipka, szájában csibuk. Az öreg rohan be hozzá ajtóstól, egész
magazin mennykőt bocsátva előre.
– Hát te mit csinálsz itt?
Az ifjú zavarba sem jött. Szépen betette a könyvet, megjegyezve a lapot
a himzett szalaggal, a hol elhagyta; s azzal nyugodtan fölemelkedék.
– Jól van, jól apám. Ne csapjunk semmi lármát. Az itten nem szokás.
Nincs is semmi haszna. Hozott Isten. Ülj le szépen. Mindjárt felöltözöm,
aztán majd elmegyünk együtt reggelizni. Nincs min csodálkoznod. A dolog
igen egyszerű. Te azt parancsoltad, hogy ne kérjek többé tőled levélben
pénzt. Én szót fogadtam. Nem kértem tőled. Kaptam itten eleget kölcsön.
Te azt majd kifizeted. Nem is sok az egész. Ezer tallér mindössze. Hát
én nekem így is jó.
– De ezer milliom mennykő! rikoltott Péter úr s szavainak nyomatékául
akkorát ütött a pálczájával az asztalra, hogy a pálcza végig hasadt.
– No már minek volt azt a pálczát eltörni? szólt Pál urfi. Csak prédálod
a pénzt!
Ámde a csattanásra a nyitott ajtón bedugta a fejét a tubákos bajuszú.
Péter úr dühe most az ellen fordult.
– Hát te pernahajder, mit kisérsz engem mindenüvé, a hetvenkét
mennykőbe?
A tubákos bajuszú elővont a zsebéből egy érczjegyet s odamutatta neki;
tudatva vele egész tisztelettel, hogy ő a rendőrség megbizotta, kinek
parancsa van az idegen urat, ki magát olyan furcsául viseli, mindenüvé
kisérni és ügyelni rá.
Péter úr majd a bőréből ugrott ki dühében.
Pál urfi azonban egész lovagias hidegvérrel fordult a rendőrügynökhöz.
– Uram. Tudassa ön a rendőrbiztos úrral tévedését. Atyámnál ez csak
nagyúri modor; magyar nemesi büszkeség, semmi más. Tiszteltetem a
rendőrbiztos urat. Agyiő.
A felvilágosítás s egy markába nyomott tallér kapaczitálá a titkos
rendőrügynököt, bocsánatot kért és eltünt.
Péter úr pedig elérzékenyülten borult fia nyakába, ki őt ily nemesi
büszkeséggel vágta ki a gonosz kelepczéből, s miután «noblesse oblige»,
nem haragudott a történtekért, mert hiszen ha ő «úr», akkor a fia is
«úr», «csak Sast nemzenek a Sasok!»
Szépen kifizette az adósságát.