Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb
látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a
hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter)
báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon,
hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt
megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon
minden rendben van-e elfogadására?
B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki
azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt
meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.
A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva;
maga az igazgató az irodában hált.
Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá
ijedt arczczal.
– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a
Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az
ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.
Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes
hivatalát viselte.
A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába,
az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét
hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért,
a házigazdát lehuzatja a kávéért.
Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket,
tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel
asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.
Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az
utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert
is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent
rendbe hozzon, mire az megérkezik.
A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan
jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a
magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt
egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal
neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb
orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel
bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot
is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a
köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem
gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló
közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is;
felült a kocsiba s elhajtatott.
Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a
stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.
– Hol a reggeli?
Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a
morzsája.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a
kávéját!
Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most
reggeli nélkül. Hol a hintó!
Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte
valaki, mint a kávét.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a
kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!
Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni
ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű
hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság
nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő
excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját
két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye
megint az ekvipázst.
Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon
haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az
ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két
keze, két lába kalimpáz ki belőle!
Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a
kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az
ekként alakított farkasverem.
Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak
a keze lába kalimpál elő.
A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek
mindannyian.
Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből
előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni
huszszor-harminczszor egymás után:
«Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.»
S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek.
A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott
és nem bántott senkit.
Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha
türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem?
felelet rá: «Geduld bringt Rosen».