Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan
csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város
szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem
azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és
lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a
fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…
A barátom ezt mondta:
– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták
volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte
volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg
senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a
legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?
– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.
– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.
– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen,
azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért
ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik
egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert
fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek
rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak
hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra
használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat
okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika
lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és
csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük
fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét,
igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert
többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről
mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték.
Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról,
hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül
megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak,
de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik
irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a
másikról semmit sem irtak volna.
– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk,
fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó
elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a
pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem
lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész
biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt,
annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…
*
Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve
kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül
vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető
várospart között, ezeket gondoltam:
– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről
már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem
Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre
egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő
most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még
egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek
a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert
igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha,
mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra
emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az
embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen
megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért
hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő,
ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált
praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_
elmondhassák…
De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a
többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit
Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor
az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy
tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk
az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a
világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment,
hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk
feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón
vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket.
Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s
aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy
lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s
biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s
még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy
év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor
másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja
égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót.
Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő
cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat
áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni
a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most
nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a
müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig
nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet
volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a
müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a
végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként
gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem…
Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a
legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség
szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és
cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az
Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök
szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert
különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el.
Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő
még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa
eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most
joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő
még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem
mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell
lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell
nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas,
igenis birná és lehetségesnek tartaná…
Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak
egymáshoz:
– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még
jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a
legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert
akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De
most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?
Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt
már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés
egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják
égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá,
annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a
Krisztusok?
Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és
aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze,
keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu,
nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk,
a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén
nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:
– Éli, Éli, lamá sabaktáni?
*
A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek
dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső
korosztály…
Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene
irni Szép Ernőről.
Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is.