– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a
szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván,
a csatatér sem ilyen –
Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt.
Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem
tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának
azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem
számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy
tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja.
Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a
sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak,
hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van.
A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van
hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem
mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el,
mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se
látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát.
Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét.
Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket
megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden:
ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát
helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a
pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt.
Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor
gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe,
az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem
körülötte.
De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak –
ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek,
mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még
valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor
gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor
lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is
sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy
mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna.
Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága,
amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett
leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen
ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt
semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek
orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak,
koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek.
A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az
aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy
alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a
barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem.
A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt
nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki
akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet
gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre
ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki
Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen
nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste.
Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg
csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt
tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán
két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem
látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek.
A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak
a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét
lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség
csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a
mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor
meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van
elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy
vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a
földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket.
Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a
csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az
ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte.
Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut
árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor
és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem.
Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az
országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik
nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és
faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az
árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a
gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és
magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült
rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.
Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?
Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de
milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett,
de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági
lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a
szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult
hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott
pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső
kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a
csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb.
Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte,
könnyebb volt odacélozni.
Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett?
Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával.
A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A
csatatér semmilyen.
Ilyen.