Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának
tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek
államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az
emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis
nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld
legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a
legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél,
s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru,
Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt
ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.
_(A cenzura itt 4 sort törölt.)_
Budapest,
szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy
parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos,
szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány
fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát
mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a
háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy
mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak
keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek
a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a
háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan
rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt
szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki
engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden
irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával
rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt
nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha
egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt,
_(A cenzura itt 2 sort törölt.)_
Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a
háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a
következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és
emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a
Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem
időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem,
hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban,
amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt
láttam:
Egy fiatalember, _egy_ lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is
volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen
egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt
a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve.
Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu
nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló
államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való
volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két
mankója.
A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta
vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott
igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg
és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres
nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az
itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem
érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen.
Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna.
Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az
egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart
bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba
felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani,
senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem
tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek,
kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy
cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között:
– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni.
Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:
– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat.
Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.
De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a
gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is
hangosan, de határozottan kijelentette.
A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert,
akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan,
de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A
dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak
én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt,
aki beviszi az egylábu ifjut.
Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi
napon.
Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két
mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s
az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két
párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében
valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint…
Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény
huzta jobbról balról a kötelet.
Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az
egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól
láttam.
Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a
szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu
ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a
másik utól ne érje. Azért szaladt.
Én a szivemben rekedten orditottam:
– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden
dolgoknak. Hát most _ez_ a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a
puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy
annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és
egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy
résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak,
csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára.
Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az
lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani,
akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü
munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni.
Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit
olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne
félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy
utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most
biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk,
azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj,
mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy
elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz
semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst.
E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni
a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem
bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle.
Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a
tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön,
át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd
neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból
kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is,
ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az
egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem
dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát.
*
Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr
csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a
helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt,
ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta
magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a
kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a
kalap, csatakzott a verejték.
A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott
_magával_ mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga
és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb
különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért,
fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és
letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta
az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és
várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a
térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki
lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána.
*
Én még bizom az emberiségben.