Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és
nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e
hiányosságát tapasztalatomnak.
Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a
felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az
összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az
erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő
fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a
saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott,
hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány –
belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon
ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt
elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész
procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült
mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg
akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben
én hátulról megszólitottam:
– Nagy csacsi maga.
– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.
– Nincs semmi abban az erszényben.
– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt,
hogy rám ismert.
– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.
– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.
– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az
erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém
és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.
A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.
– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat.
– Nagyságos ur… Én igazán…
– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?
Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha
civilbiztos vagyok. De aztán felelt:
– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. Ilyen jól
öltözött uri ember… és mégis üres az erszény…
– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én.
Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy valami sok
pénz lehetne nálam. Megnyugtattam:
– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. Biztosan a
magáé is.
– Persze.
– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta.
– Éppen az a jó erszény, nagyságos ur, amibe nincs aprópénz. Abban
összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is.
Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány jószág
volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot tettem bele és
ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki.
– Nekem tetszik adni?
– Magának. Mert különben hiába dolgozott.
– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az
Almássy-térre értünk, megszólalt:
– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak?
– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény
embertől ugyse lop, mi?
– Ó, mit tetszik gondolni!
– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább.
– Ezt tetszik mondani?
– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, egyetlent,
lebeszélem.
– Igaz – mondta a tolvajom.
– Isten vele – bucsuztam tőle és nyujtottam a kezemet. Ez nagyon
tetszett neki.
Kezet fogtunk és ugy váltunk el.
Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne
összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is.
De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam.