Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen
az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy
embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora,
aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott
is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az
adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit,
valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon
helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége.
Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a
történetet _ne_ mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a
forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen
alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki
_kell_ a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném
vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a
lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt
akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De
valószinüleg az emberi természetben gyökerező.
Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a
pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat.
Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon
felejtettem az asztalomon.
Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan
lassitja a lépését, hogy _én_ utolérjem és _ő_ megszólithasson. Halk
lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert
világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a
históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam
pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik
neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor _van_ náluk pénz. Ezt a
feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.
Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek:
látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg
akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs
nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott
az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni,
ahogy csak tudok.
Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom.
Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér,
én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon
megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy
befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt
ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle
futok…
A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a
halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy
futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz
érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és
megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi,
amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem
lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki _kell_
a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem
kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs
szükségem rá, nincs, mert _van_ forintom, de ő miatta, neki kell, mert
neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom
az övét.
Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!