(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára
ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő
felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide
a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a
közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)
Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt
hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és
a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.
A másik: Miben van igaza Tizianonak?
Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme,
hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. Az egyik csupa égi
derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az
életben is.
(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést.
Boldog és büszke.)
A másik: Gondolod?
Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a
kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem
szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az
asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az
ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg,
száraz ajak közt.
A másik: Az ilyesmire a nő neveli rá az embert.
Az egyik: Hogyhogy?
A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem
kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol.
Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán
mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító
barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.
Az egyik: Sovány nő.
(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát
természettudományi alapon.)
A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála
a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és
szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának
fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy
válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a
szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.
Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy
érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a
miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez
illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és
boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.
(Szivarzik, az ismert okból.)
A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és
megutálna, ha így beszélnék.
Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az
ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam
én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a
kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni,
csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek
lenni! Ez az!
(Szivarozik.)
A másik: Csodálatos, hogy hogy összetalálkoztunk mi ketten.
Az egyik: Hogyan?
A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a
lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér
nő.
Az egyik: No az enyém azért nem olyan nagyon kövér.
A másik: Az enyém se sovány éppen.
Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret
mutat.
A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér,
hanem rózsaszinűen sápadt.
Az egyik: Az enyém se piros-pozsgás. Rózsaszinű, de tüzesen rózsaszínű.
A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit
beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy
négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.
Az egyik: Azt nem lehet, mert hátha ismerik egymást.
A másik: Te… ejnye! Milyen furcsa. Hátha ismerik egymást.?
Az egyik: Talán jó barátnői is egymásnak.