A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid
volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer
forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg
édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)
A báróné: Ne tovább. Szeretsz?
A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól,
hogy nyílik-e.
A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én
adjam. Ki se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha
áldozatot hoznál…
A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg.
Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel…
legalább tíz napig éhezzem miattad…
A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint
a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te
ezzel fizetve? Hahaha!
A festő: Hahaha.
A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis
bolondom.
A festő: Megaláztál. (Kezet csókol).
A báróné: Te… te… te… bolond kis művészem. Naiv gyermek.
(Csodálattal nézi.)
A festő: Imádlak. Tisztán. Nem érzékileg.
A báróné: Vigyázz, a férjem.
(A báró megjelenik az ajtóban.)
A festő: Úgy hát megyek.
A báróné: Ég vezéreljen.
A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap
kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg,
nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.
(Kimegy.)
A báróné (magában): Naiv, édes bohém.
(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy
a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult
báróné felé.)