A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a
bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad,
olajzöld szemed… örjítesz, báróné.
(Letérdel elibe.)
A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár
báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen
lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít.
Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.
A festő: Ellöksz?
A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet
semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék
virág, én azt lenyelném. Nem, nem.
A festő: Elrugsz?
A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a
csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja
bele.
(Két könnyet sír a kendőbe.)
A festő: Imakönyvembe fogom préselni.
A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy,
eressze el a kezemet, bejöhet valaki.
A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit.
Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet,
búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy
műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…
A báróné: Mily szép eszme.
A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint
Évát a paradicsomban.
A báróné: De Pirnóczy!
A festő: Igen, igen. Mez nélkül. Örök titok marad.
A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a
kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem
titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.
A festő: Hát jó, egy leplet vesz föl.
A báróné: Soha.
A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a
vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah,
minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg
vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.
A báróné: Örömet okozok vele?
A festő: Boldogságot.
A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni
fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes
asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a
homlokát.
A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók!
Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.
A báróné: És most menj, mert összetöröd ezt a gyenge szivemet.
A festő (boldog mosolylyal): Tehát lefesthetlek!
A báróné (szerelmesen): Le.
A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a
szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.