(Hosszú történeteket ma már csak a vonaton hallgat végig a jól nevelt
ember. Tehát a dolog a vonaton történik. Pirosodó levelek közt szalad a
vonat. Szép őszi reggel. Egy öreg ur van a kupéban, meg egy hölgy.
Ezuttal nem az öreg ur mesél, mint ez illenék, hanem a hölgy. A mese egy
párbeszédből fejlődik ki, így valahogy.)
A hölgy: Ön azt mondja, hogy az illető kisasszony csak hosszas lelki
harczok után tért le a jó útról.
Az öreg ur: Ugy van. Egybevetette az egybevetendőket, megrágta,
meggondolta a dolgot, aztán rászánta magát, és puff, egy szép napon
elhagyta Marosvásárhelyt a főhadnagygyal. Az apja sírt, az anyja sírt,
mindenki sírt. De a dolgon már nem lehetett segíteni. A kisasszony
letért a jó útról. Hosszas lelki tusa után, de letért. Ön szinművésznő,
az ön pályáján nem itélik meg szigorúan az ilyet. Hát bocsásson meg a
kisasszonynak.
A hölgy: Megbocsátottam neki. Csak a lelki tusa ellen van kifogásom.
Az öreg ur: Hogyhogy?
A hölgy: Nem szeretem az olyan lelki tusákat, a melyek egy főhadnagygyal
végződnek.
Az öreg ur: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez könnyen ment a
kisasszonynál?
A hölgy: Azt. Sok mindent akarok mondani, de félek, hogy unalmas leszek.
Hát inkább elmondom erre vonatkozólag azt a történetet, a melyből
leszürtem a mondanivalómat. Szürje le ön is. Jó?
Az öreg ur: Jó.
A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt,
tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a
kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott
sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű
szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk áradt belőle. Egy
napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment,
a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik,
hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú
ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön
többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás,
szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a
szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy
Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott
maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz
hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött,
elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért,
mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi
tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya
bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán
megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az ingását, a melyben volt
valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a
szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem
tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan
szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett
zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a
könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor
csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga
szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol
van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba
állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint
valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük
egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az
igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi
ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit
úgy hivtak, hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte
magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna
szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér,
mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap,
hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére
még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült,
hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó
szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga
rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán
leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok
kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze
reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte
magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni,
mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan
feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó
lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát,
bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott
aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb
gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is
visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap
beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen
rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle.
De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt
valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy
félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És
tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet
küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek,
hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy
mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az
vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem mert szólni, hogy az
előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az
igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy
valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most
valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és
odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos
mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak
titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda
egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy
szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig
csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok
szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a
hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra
vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt
rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem
eresztett el többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem
meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.
Az öreg ur: Talán… ez volt Sóbányai Imre?
A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem
vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután
Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az
Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna
képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most
őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a
vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb
hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól
akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen
bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más
szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik.
És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom a férfit. Utazni megyek,
egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember
legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a
rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap
találkozom…
Az öreg ur: És?
A hölgy: És ez az egész.
Az öreg ur: Boszorkányos történet, annyi szent.
A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem
azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke
keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És
ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó
sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár
nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan
nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy
főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa?
Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!…