– Azt mondja, hogy eljátszotta a fiatalságát?
– El én.
– És ezt olyan keserves dolognak tartja?
– A legkeservesebbnek a világon.
– Látszik, hogy még fiatal. Higyje el nekem, öregembernek, hogy van
annál sokkal keservesebb dolog is. Például az, a mikor valaki eljátszsza
az öregségét.
– Hát azt is lehet?
– Mindent lehet. És én mindenkinek, a ki nekem elfecsérelt ifjuságáról
beszél, el szoktam mondani egy öregasszonynak a történetét, a ki, miután
elpazarolta a fiatal éveit, és rendben, csöndben, tisztességben
megöregedett, fogta magát, és két hónap alatt nyakára hágott az
öregségének. Jár maga lóversenyre?
– Nem.
– Akkor nem ismerhette. Ép a lóversenyen láttam először ezt az öreg
hölgyet. Vidékről jött fel az urával, a ki jelentéktelen emberke volt.
Meggazdagodtak, nem volt gyerekük, és kapták magukat, egyszerre csak
felhurczolkodtak Pestre azzal, hogy hátralevő napjaikat ebben a lármás
és vigasságos malomban fogják leőrölni. Jó kis lakást béreltek a
Belvárosban és élték világukat. Az asszony nagyon szép volt.
– Hány éves volt?
– Lehetett vagy ötven. Képzeljen el egy középtermetű, se nem kövér, se
nem sovány asszonyt, a ki már ötvenéves és a ki még harminczhatnak sem
látszik. Ez volt ő. Az volt, a mire a férfiak azt szokták mondani, hogy
gusztusos öregasszony. Jól konzerválta magát. A vidéki levegő szokott
ilyen asszonykonzerveket csinálni. A vidéki élet belülről impregnálja
valami nagy harmóniával a lelki életüket, a jó levegő pedig megőrzi a
külső szépséget. Mindenkinek feltünt, hogy milyen szép, az összes
férfiak összesugtak abban a társaságban, a melybe járni kezdtek, az
asszonyok el voltak ragadtatva, a lányok pedig mind szerelmesek voltak
az öregasszonyba, mint a hogy tudnivaló, hogy a leányok első szerelme
sohasem hadnagy, vagy gimnazista, a hogy a rossz német írók el akarják
hitetni az emberiséggel, hanem mindig valami szép, érett, okos asszony.
– Nos, és?
– Én ugyanabba a társaságba jártam. Nem játszottam ott szerepet, de
mikor unatkoztam, közibük jártam. Megismerkedtem az öreg hölgygyel és
rájöttem, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Sőt elmés. Olyanféle nő
volt, mint a milyenek a herczegnők a Dumas darabjaiban. És mondom, nem
győzöm elégszer hangsulyozni, hogy szép volt, telt, formás, pirosarczú,
a szeme friss és lobogó tűzzel teli, a haja gyönyörű ősz haj volt,
fehér, mint a galamb, de dús és illatos, a mint mindenki érezhette, a
kinek az a szerencse jutott, hogy fölsegíthesse rá a köpenyét. A
társaságnak csakhamar központjává vált, ünnepelték és miatta az összes
urak faképnél hagyták az összes hölgyeket. Érezni lehetett, hogy ezeknek
kifizette magát a Pestre való felköltözés. Meghódították uj
környezetüket. És most jön az, a mi érdekes. Egy napon az öregasszony
olyan erős parfümmel illatosítva jélent meg a társaságban, hogy mindenki
elfintorította az orrát.
– Ugyan.
– Ez már annak az eredménye volt, hogy váltig duruzsolták a fülébe
asszonyok, férfiak, hogy ő milyen fiatal. Nem szeretem a tulzásokat, de
hajlandó vagyok a helyzetet akként jellemezni, hogy az öregasszony
elhitte magáról, hogy huszéves. És ez volt a tragikum.
– Miért?
– Mert néhány nap mulva új ruhát csináltatott. A régi ruhája, a mit még
vidékről hozott magával, pompás és véletlen vegyüléke volt a gusztusosan
öltöző szép asszonyok és a tiszteletet gerjesztő matrónák öltözékének. A
vidéki szabónő nem jó szabónő, de épp úgy benne élvén a konzerváló
vidéki levegőben, mint azok, a kiknek ruhát varr, önkéntelenül is
eltalálja ezt a helyes középutat. Ott nem hisz a megöregedésben a
kuncsaft sem, hát nem hisz benne a szabónő sem. De ezt a pesti szabó nem
tudja. Hát egy rettenetes ruhát csinált neki.
– Milyet?
– Olyat, a milyet rendelt. Fiatalosat. Mellet ki, hasat be, mint
katonáéknál mondják. És mindenütt feszült az a ruha. A legfurcsább
helyeken volt testhezálló. És suhogott! Sőt az több is volt már, mint
suhogás. Vannak most már női ruhák, a melyek nem suhognak, hanem súgnak,
suttognak, sóhajtanak, kéjesen nyögnek, vágyakozva sikoltanak apró, halk
sikoltásokkal. Ez a selyem nyelvére lefordított szerelmes nyögdécselés,
a mit egyébként, szivemből utálok, most már mindenütt hallatszott, a
merre csak járt az öregasszony. És úszott utána az erős parfüm, az új
Violet-kreáczió, minden nap mást próbált, végigpróbálta mindazt a sok
perverznevű illatot, a mit most már piszkoskezű öreg vegyészek párolnak
mindenféle keserű levekből: Kadsura du Japon, Loxus doré, Quintessence
de Katalpa, Primrose Extraessence… Fejezzem ki magamat brutálisan? Az
öreg nő illatos volt.
– És aztán?
– És nem aztán, hanem most rögtön, minden átmenet nélkül nevetni kezdtek
rajta. De ő ezt nem tudta. Sőt úgy vette észre, hogy az érdeklődés most
nagyobb mértékben fordul feléje, hát még jobban igyekezett. Egy szép
napon megjelent olyan kalapban, a melynek én ezt a czímet adtam volna:
«a madárzsarnok hekatombája». Zöld, sárga, piros és hupikék madarak
gomolyogtak azon a kalapon botrányos mennyiségben, úgy, hogy eszembe
juttatta ez a kalap azt a híres madárhegyet, a mit Herman Ottó olyan
szépen írt le, s a melynek összes szikláit eltakarja az a sok millió
madár, a mely ott lakik. És most jött valami, a mi már majdnem a
legszomorúbb volt.
– Még ez után is jöhetett valami?
– Az jött, hogy a szép öreg nő szép öreg haja egyszerre csak fiatalodni
kezdett. Sárgult. Egyre jobban sárgult. Aztán nem láttuk a nőt három
napig. Azalatt még sárgább lett a haja. Aztán nem láttuk négy napig és
akkor barnulni kezdett a haja. Aztán akkor megint minden nap láttuk és
minden nap barnább lett a haja, mint a jó tajtékpipa. Úgy, hogy nem is
kellett soká várnunk, egyszerre csak ott állott előttünk egy rettenetes
nő, most már pudermarta arczczal, némi arczmassage-zsal, nagyobb
estélyeken egy kis piros fénynyel az ajkán, mely festéket jelentett. És
készen volt a maskara, a megfiatalodott öreg nő, hogy parlagi szóval
mondjam, itt volt a közröhej, a jó, finom, igazi, szívből fakadt hátmögi
közröhej. Úgy, hogy néhányan, a kik gondolkozni is szoktunk, a szó
szoros értelmében megsajnáltuk a matrónát. Szegény szép öregasszony! De
még itt sincs vége.
– Még volt valami?
– Volt. A lányok kiábrándultak belőle, ellenben a gimnazisták
beleábrándultak. A ki gimnáziumba járt, tudni fogja, hogy a férfilét
leggyalázatosabb állapota a gimnáziumi szerelem. A latin tanulmányoknak
a szerelemmel való keveredése émelyítő dolog. Nem hinném, hogy a
realisták szerelme is ilyen csúf valami. Szóval akadt egy VII. osztályú
tanuló, a ki verset szerkesztett az öreg hölgyhöz és ekkor az öreg dáma
végleg meghalt az esztétíka számára. Én egyszer, mikor erről gondolkozva
hazafelé mentem, úgy elkeseredtem, hogy arra gondoltam, nem lehetne-e a
halottégetést kötelezővé tenni az emberekre nézve – már bizonyos korban.
Így legalább nem végeznék csunyán az emberek.
– És mi lett a vége?
– A vége az lett, hogy elkezdődtek a sértődések. Ez is mondott valamit,
az se fogta be a száját, itt is volt egy kis baj a meghivással, ott is
termett egy kis pletyka, összeveszések jöttek, sértő levelek és
bocsánatkérő levelek röpködtek, az öreg úr egyszer majdnem párbajozott,
az öreg hölgy közundor tárgyává nőtte ki magát, szóval végérvényesen és
visszavonhatatlanul megfiatalodott. Vége volt.
– Úgy látom, mégse volt valami okos nő.
– Dehogy nem. Okos volt, de elhitte, hogy fiatal. Én meg vagyok
győződve, hogy ha nem változtat magán, szerelmes lett volna bele az
egész társaság. Így szegénynek haza kellett utaznia vidékre, a honnan
jött. Ott aztán, képzelheti, milyen módon fogadták. Nem csinálhatott
egyebet, végleg letört, szürke rongyokban járt, pápaszemet viselt, kávét
ivott. Tavaly halt meg. Eljátszotta az öregségét. Ez a szép öregasszony
története, édesem. Ez az a történet, a mit én mindenkinek el szoktam
mondani, a ki sajnálja a fiatalságát, a melyet elpazarolt. Borzasztó
keserves vigasztalás, de megis vigasztalás: öregség is van, és az élet
nincs befejezve akkor, a mikor a festőanyag kifogy a hajtüszőkből.
Azután még jön valami, a mit még jogunkban van elrontani. Az élet addig
tart, a míg az emberi ostobaság. Parancsolja ugyanezt más formában? Nem
élünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy megokosodjunk. Jegyezze meg az
öregasszony történetét, és mindig, mikor valami könnyelmüséget akar
elkövetni, gondoljon rá. Én is minden könnyelmüségem előtt gondolok rá.
És igazán, őszintén mondhatom önnek, nem érek vele semmit, hogy
gondoltam rá. Alászolgája,