(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem
mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az
életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt
esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is
férfikorban van.)
Az urnő: Száz éve nem láttam.
A férfi: Ezt én sajnálom a legjobban.
Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi
dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is
emlékszik rájuk.
A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha
mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve
nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.
Az urnő: Nos?
A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták a multat régmultnak tekinteni,
mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És
egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.
Az urnő: Érdekes. Nagyon érdekes.
A férfi: Micsoda?
Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok
mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az
asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.
A férfi: Hogyan? Előfordulok benne?
Az urnő: Nagyon.
(Szünet. A férfi nagyon töri a fejét.)
A férfi: Nem jut eszembe semmi.
Az urnő: Majd én segítek. Elmondom, de diszkrécziót kérek.