A nő: Ugyan mit mondana?
A férfi (őszintén, reszkető hangon): És ha azt mondanám, hogy hiszen
mindezen lehet segíteni… hogy egy igazán komoly dologgal… hogy a
jogaimat… és akkor a világ szemében is egészen más izé…
A nő (halálos boldogsággal a hangjában): Erzsi kenyeret is hozzon.
A férfi (a kifli után nyul és rámosolyog, könnyein keresztül, mintha
mondaná: «te édes emlék, mit nagyanyám is keblén hordott.») Nézze, Emma…
ha azt mondanám… (lassan az asztalra borul és elrejti az arczát):… az én
apám már nagyon öreg… az anyám imád engem és nem mondhatok olyat, a mit
ne helyeselne… és a kis hugom… szegény ártatlan kis hugom, hisz beleőrül
a fájdalomba; oh én gazember és marha!
A nő: A maga huga igen. Az enyém nem, úgy-e? Az enyém nem is hug. Menjen
innen, mert megfeledkezem magamról és pofonütöm. Gyáva fráter. Gyere és
csókolj addig, a mig el nem akad a lélekzetem!