A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari
kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti
nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és
Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a
bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen
ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most
feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a
megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a
fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és
összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát
kellett kifejeznie.
A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott
velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem
jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb
katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta:
– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben
– meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség
állapotában.
– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos,
változatlan.
Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés
nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat
befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti
nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár
helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan
mondta:
– Egy kis frissítő.
Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt
tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva
jókedvűen és hangosan beszélgettek.
– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő
pisztrángot?
– Konzerv. Egy cuvervillei kereskedő hozatja nekem.
– De kérem, uraim, kóstolják meg ezt a pisztrángot. Bámulatos.
Egy lelkes hang válaszolt:
– A bor, csak a bor!… Ez a rajnai! Hiába, a császári pincék…
Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül,
hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha
örömeinek az élvezését. Néhányan szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga
bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és
felkiáltott:
– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk
lenni, hozzá kell fognunk.
A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet
hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és
méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és
félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a
válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a
szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a
tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két
szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság
előtt megjelent a császár.
Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték.
Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy
emelték előre.
A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek
borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is.
Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és
bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem
közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart
feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen
tartsák, az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a
homlokukon.
Ularsky egy lépést tett előre, és rekedten szólt:
– Császári felség, eljöttünk…
A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a
két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.
Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett
mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak
intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól
rekedten, kiáltva mondta:
– Felséges uram…
Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra.
A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett
a két lakájra. Le akart feküdni.
Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a
földszintre. Ularsky halkan mondta:
– Köszönjük, tanár úr.
A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve
cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.
A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen
járt-kelt az altábornagy.
– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.
Azután kétségbeesve fordult a tanár felé, és panaszosan kiáltotta:
– De mért van civilben?
A tanár nyugodtan mondta:
– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt,
és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan
uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos,
teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.
Azután hozzátette:
– Ezt is alig tudjuk ráerőszakolni.
A tábornagy szomorúan és makacsul felelte:
– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona
volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…
A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat.
Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége
volt a rosszkedvnek.
– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban
én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.
– Kérem. A legnagyobb örömmel.
Ularsky ekkor megint az órájára nézett és azt mondta:
– Menjünk uraim. Legfőbb ideje. Csak le ne késsünk.
Az urak is megnézték az órájukat, és sietve hörpintették le a borukat.
– Elkésünk, – mondta az egyik. – Siessünk, siessünk.
A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a
kocsisoknak:
– Gyorsan, gyorsan, hogy idejében kinn legyünk.
Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember
kísérte el a kocsiig.
– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek.
Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.
– Igen, tanár úr.
A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután
felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási
ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik
elmentek.
A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon
erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár
mindenáron le akart feküdni.
– Elmentek, – mondta neki.
– Az öreg is?
– Az is.
– No akkor rajta.
Megragadták a császárt és kivitték a folyosóra. A császár le akart
feküdni. Most már nem erőlködtek rajta, hogy egyenesen tartsák; félig
fekve hurcolták végig a folyosón kipárnázott, rostélyos ablakú
hálószobájáig. Az ajtónál felemelték és belódították a szobába. A
császár térdre esett. Az egyik ekkor hátulról beléje rúgott.
– Hát most feküdj le, – kiáltotta dühösen, – egész délelőtt úgyis
mindenáron le akartál feküdni.
A császár végigfeküdt a szőnyeges padlón.
A két lakáj kiment a folyosóra, és bezárta a szoba ajtaját. A lépcsőn
Dönning jött felfelé. A császár szobája felé intett:
– Mit csinál? – kérdezte a két lakájtól.
– Fekszik bent a földön, – mondta az egyik, – és röfög.
– Remélem, nem bántottátok. Mondtam már, hogy vigyázni kell. Észre
találják venni.
– Dehogy bántottuk, doktor úr, dehogy bántottuk, – válaszolt nevetve az
egyik, – csak belérúgtunk kicsit.
A doktor vállat vont, és így szólt:
– Az öreg holnapután hazajön. Ezt mondjátok meg mindenkinek, és meg ne
történjék, hogy megint az utolsó percben lássak innen nőket kisurranni.
Holnapután reggel minden rendben legyen.
– Igen, – mondta a két lakáj.
– Mihály, – szólt ezután egyikükhöz a doktor, – befogsz a kiskocsiba, és
kihozod a kisasszonyt.
– Igenis, – mondta a lakáj. – A Gizit is kihozhatom?
– Kihozhatod, de a bakon üljön.
– Igenis.
Egy negyedóra mulva a főkapun kihajtott a kis sárga kocsi Cuverville
felé, és alkonyatkor az óriási kert egyik mellékkapujánál állott meg. A
kisasszony leszállott róla; a doktor már várta, és karonfogva távoztak
el a kastély balszárnya felé, ahol az orvosi lakások voltak.
A lakáj leszállította a Gizit is, behajtott a főkapun, gyorsan kifogta a
lovakat, és a Gizivel eltávozott a hosszú, földszintes cselédház felé.
Itt már nagy sürgés-forgás volt. Asszonyok surrantak ki és be, és akik
ismerték egymást, összenevettek, amikor találkoztak. A kastélyból és az
egész környékről szigorú parancs tiltotta el az asszonynépséget, mert a
császárt dühöngő tombolásra ingerelte minden szoknya látása. A
szerzetesi életre szorított férfitábor – inasok, kocsisok, kertészek,
szakácsok – olyankor kárpótolták magukat, mikor a szigorú Beauvais-Ruel
egy-egy napra elutazott. Cuvervilleben ilyenkor felkerekedtek a
feleségek és a szeretők, és a gyors értesítés után siető asszonytábor
rebbent a kastély felé.
A nagy cselédház hangos volt. A közös öröm megszüntette a hívatali
gőgöt, és a főszakács barátságosan beszélgetett a kertészlegényekkel is.
A jókedv előbb a lakásokba húzódott vissza, azután közös vacsora volt az
összes nőkkel, borok kerültek az asztalra, az éjszakába csillogva
világítottak a cselédház ablakai, és énekszó, kurjongatás és
csiklandozott sikoltások hangzottak ki mögüle fel a kastély felé, ahol
párnázott szobájába csukva, a földön feküdt a császár.
… Másnap déltájban bekopogtatott Dönning doktorhoz Mihály, az inas.
– Bocsánatot kérek doktor úr, – mondta, – az alkalmatlankodásért, de
Napoleonnak valami baja van.
– Mi baja?
– Két lábra állt és üti az ajtót…
A doktor gondolkozott.
– Ahá, – mondta azután, – a tavaszt érzi. Vigyétek le a kertbe és
hagyjátok ott estig.
– Igenis.
A doktor utána kiáltott még.
– De jól becsukjatok minden kaput, és a közelébe ne jusson idegen.
A lakáj elsietett, és tiz perc mulva lenn volt a kertben a császár. Két
lábon járt, és hadonászott a karjaival. Fakó szeme megtüzesedett egy
kicsit, és nehéz, de lázasan gyors lélekzettel, nagy kortyokban itta a
tavaszi levegőt. Mikor az ápolói eleresztették, sietve hentergőzött meg
a zöld pázsiton, azután felkelt, és úgy sietett előre, mintha tudná,
hogy hová akar menni. A két lakáj bámulva nézte egy ideig, azután
kimentek a kertből, becsukták a kaput, és a cselédházban sietve közölték
a társasággal:
– Napoleon meg van bolondulva. Úgy tesz, mintha esze volna.
A társaság, amely a császárt akkor nevezte el Napoleonnak, mikor az
őrültségében még volt valami rendszer és amikor fiatal korzikai
hadnagynak képzelte magát, jól mulatott a híradáson.
A Gizi azonban elgondolkozott és három óra tájban, amikor a társaság
ebédutáni alvásra vonult vissza, így szólt Mihályhoz, a lakájhoz:
– Vajjon mit csinál most?
– Ki?
– Hát az a… Napoleon.
Mihály vállat vont.
– Mit tudom én. Futkároz. Vagy talán röfög.
– Azt is szokott?
– Azt is.
A lány ismét elgondolkozott.
– Mihály, – mondta azután, – mutasd meg nekem.
– Nem! Nem szabad.
– Mutasd meg, – könyörgött a lány. – Még sohse láttam. És most mindenki
alszik.
Három percnyi könyörgés, szemrehányás, igérgetés és sírás után
elindultak a kert felé. A lakáj elől ment, kinyitotta a kaput és
kulcscsal zárta be ismét maga mögött. A lány izgatottan súgta:
– Hol van?
– Nem tudom, – válaszolt a férfi. – Néha elbujik. Meg kell keresni.
A napfényes, illatos, virágos, tavaszi kertben elindultak a császárt
keresni. A lakáj káromkodott.
– Istentelenül nagy ez a kert… Minek ez egy hülyének… Biztosan megint
beleásta magát valami bokorba…
Azonban nem ásta be magát. Egy útfordulónál, egy cserjesor mögött
egyszerre előttük állott. Ezuttal nem ásta be magát. Két lábon állott, a
fejét magasra emelte, horkolva szítta be a tavaszi levegőt, és
hadonászott a karjaival. Riadtan állottak meg vele szemben, a császár
felemelte a karjait, egy csattanó ordítás harsant fel a száján, és véres
szemmel és habos ajakkal rohant a lány felé.
A lány arca fehér lett a rémülettől, sikoltott egyet, és futni kezdett.
A császár utána rohant. A harmadik volt a lakáj. A lány nem talált utat
kifelé, virágágyak és bokrok között kanyargott jobbra-balra, a
szoknyáját felemelte, hogy jobban tudjon futni, és eszeveszetten
sikoltozott, mikor érezte hogy nem bírja tovább a futást és az üldözője
mögötte van.
A császár utólérte a lányt. A lány térdre bukott. Ekkor ért oda a lakáj.
Lerántotta a lányról a császárt, és belérúgott egyet. De a császár most
nem engedelmeskedett és nem tűrt. A lány felé rohant, és amikor útjába
állott a lakáj, a lakájt támadta meg. Birkózni kezdtek. Összeölelkőztek.
A lány reszketve térdelt a földön.
A lakáj dühöngött:
– Ó, harapsz, te disznó…
Gáncsot vetett neki. A császár erős volt és őrjöngött, de a lakáj egy
óriás volt. Még vonszolták, húzták, ütötték egymást egy ideig, térdre
estek, hempergőztek a földön, de aztán hátán fekve mozdulatlanul
lihegett a császár; a lakáj a mellén ült és a torkát fogta.
A zsebébe nyúlt és kulcsot vett ki. Odadobta a lánynak.
– Menj ki, – mondta, – a kertből és a kapunál várj rám. Ha odaérsz,
kiálts egyet.
A lány futva indult a kapu felé. A lakáj ekkor lenézett a császárra és
felemelte az egyik kezét.
– Fojtogatni? – kérdezte.
És a keze újra lecsapott a császár fejére.
– Harapni? – kérdezte.
És a keze lecsapott a császár fejére.
A kapú felől a lány kiáltása hallatszott. A lakáj ekkor felkelt. A
császár mozdulatlanul feküdt. A lakáj ránézett. A császár felnyitotta a
szemét.
– Te!… – mondta neki a lakáj.
De a torkán akadt a szó. A császár szeme tiszta volt. Világos és
értelmes pillantású. Szomorú. Olyan, amilyennek még sohse látta.
Megborzongott és elsietett a kapú felé.
A császár egyedül maradt és felfelé nézett. Később felkelt és lassan
vánszorgott előre. A fejéhez nyúlt, és érezte az ütések nyomait. Az
egyik virágágyon egy zsákot talált, amelyben magok voltak. A magokat
kiszórta és a zsákot nagy figyelemmel összecsavargatta.
… Estefelé, a sötétedés idején keresték a kertben. És Mihály, az inas
reszketve rontott be a doktorhoz.
– Doktor úr!… kiáltotta sápadtan.
– Mi baj? Megint baj van vele?
A lakáj dadogott:
– A… a… felséges úr… öngyilkosságot követett el…