Tass bámulva nézte a lányt.
– Szeréna, csakugyan maga az?
A lány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyűjét.
– No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk.
Csík-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi
ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.
– Ne csúfolódjon.
– Nem csúfolódom, drágám. Csakhogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az
Olympiába kerül. Én egy éve ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már
ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére.
A lány mély meggyőződéssel mondta:
– Maga nagyon rossz ember.
– Észrevette? – kérdezte Tass nevetve.
A lány leült melléje. A szeme könnyes lett, és halkan, könyörögve
mondta:
– Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hínak engem, hova való vagyok.
– Ellenkezőleg, – kegyetlenkedett Tass. Nemcsak megmondom mindenkinek,
hanem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csík-tárkányi zsidó kántor
lánya, aki engem kidobott, idekerült az Olympiába…
A lány szeméből kibuggyantak a könnyek.
– No, mondta nagylelkűen Tass, hát nem mondom meg senkinek.
– Igazán?
– Igazán.
– Becsületszavára mondja? – kérdezte a lány reménykedve.
– Becsületszavamra.
– Tudja, mondta a lány most már bizalommal, az nagy baj volna.
– De miért? Hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják.
– Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból
senki, és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom.
Tass elámulva nyitotta ki a száját:
– A ho-zo-mánya?
– Igen, – mondta bizalommal a lány. Látja, én láttam, hogy a varrással
semmire se megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell
senkinek.
– Hát mennyi hozományt akar gyűjteni?
– Ezer forintot, – mondta büszkén a lány.
Tass hátradőlt a puha diványon és hahotázott:
– Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. Itt.
– Igen.
– És ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom?
– Még nincs – mondta a lány. De majd lesz.
– Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga
elmenni innen.
– Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok
itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes becsületes
asszony.
Tass elkomolyodott:
– Hát jól van, Szeréna. Amit igértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy
ha majd elmegy innen, szól nekem.
– Szólok.
… A férfi megtartotta az igéretet, a lány nem. Egy napon eltünt. Tass
kérdezősködött utána.
– Már négy napja nem jött el, válaszolták neki.
Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő
kiirthatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a
hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább.
Elfelejtette.
Három év mulva, nyár elején együtt volt Csákánynyal, a barátjával.
– Hová mégy nyárra? – kérdezte Csákány.
– Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová.
– Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely.
Július elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely
volt; nagy ház, majdnem kastély; óriási kert, majdnem park, és fejedelmi
kényelem.
– Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratásdolgok;
rendezkedj be úgy, mintha te volnál a gazda.
Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült, és lustán
nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át, az egyik
ispán-ház felől egy piros, női ruha közeledett feléje. Tass lustán
nézte. A piros ruha előtte volt már. A lustasága eltünt és meglepetve
ugrott fel:
– Szeréna.
Az asszony fehér arccal meredt rá, és a szikrázó napon, a piros ruhában
dideregni kezdett.
– Tass úr, Tass úr, – hebegte félig ájultan.
– No, Szeréna, ne ijedjen meg, mondta Tass. Nem szólok senkinek.
Az asszony kezet akart csókolni neki.
– Hát asszony lett, Szeréna?
– Igen.
– Itt laknak?
– Igen. Ispán az uram a Csákány nagyságos úrnál.
Azután elváltak. Egy hét mulva rettenetesen unatkozott Tass. A major
szép volt, a kert jó volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem
látott egy emberi lelket se. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az
ispán-ház felé. A ház előtt két apró gyerek játszott, a konyha ajtaja
nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig
volt ideje meglátni a felgyűrött újjú, gömbölyű karját, már elárasztotta
a suttogó, rémült, felháborodott kitiltás:
– Menjen innen. Hogy jöhetett ide. Meglátják. Nem szabad idejönnie.
Rögtön menjen. Azonnal.
Tass elámulva nézte a sápadt, riadt asszonyt.
– Szeréna, ne bolondozzon.
– Rögtön menjen. Rögtön.
Tass dühbe jött.
– El akarok jönni egyszer, mondta, mikor egyedül van.
– Nem. Nem.
– Maga nem volt mindíg ilyen erényes.
– Takarodjék.
Tass nem akart veszekedni. Elment; de halálosan unatkozott, és
boszantotta ez a nagy erkölcsösség. Ez nem komoly dolog. Nevetséges.
Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel
fogadta.
– No, Szeréna, mondta Tass, csak nem komoly dolog ez.
– Menjen. Takarodjék.
Tass dühbe jött.
– Holnap délelőtt tíz óráig, mondta, meggondolási időt adok. Ha nem
gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a
Csákány-majorban.
Az asszonynak remegett a teste egy nagy belső didergéstől. Tass most már
dühösen kegyetlenkedett:
– Délelőtt tíz óra, – mondta ridegen.
Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament
hozzá.
– No, mondta Tass, látja, ezt szeretem, ha okos. Egy olyan szép asszony,
mint maga…
– Nem, válaszolt sápadtan, az asszony, nem azért jöttem.
– Hanem?
– Tass úr, könyörgök, ne bántson.
Tass dühösen rázta meg a fejét:
– Tass úr, hebegte az asszony, a jóságos isten szerelmére…
– Eh, mondta Tass, hagyjon békét nekem. Az Olympiában nem volt ilyen
kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét?
Az asszony egy nagyot lélekzett, ránézett, és elment.
Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánynyal
találkozott.
– Te még itt vagy? – kérdezte tőle. Vége a három órás felkelésnek?
– Dehogy, – válaszolt bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánném
agyonlőtte magát.
Tass megszédült.
– Az ispánnéd? Melyik?
– Az a gömbölyű asszony, az a pirosruhás, amelyiket láttál.
Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott, és szédülve fogózott a
korlátba. Belebámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom
csavarta össze a szívét. Nem tudott gondolkozni, és nem tudott
álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt
érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és
bosszúságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy
taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az ember. Nagy
árnyék borult rá könnyelmű lelkére és dühödt magakínzással mondta el
magának:
– Becstelen, gaz gyilkos vagyok.