Jelentkeztem az ütegnél. A kapitány azt mondta:
– Az önkéntes a mai kirukkoláson ordonánc lesz.
Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A
kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta
magát:
– Tribun! Tribun!
Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen
forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.
– Tribun nem húz semmit! Tribun szerszáma lóg! Tribun ne táncoljon.
Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A
kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.
… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári
lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától
azonban jelentékenyen különbözött az övé. Tribunt a zsadányi gróf
méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a
széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat
lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A
cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a
büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem
bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen
megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes
azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony
combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az
erejét és nyugodtan mondta:
– No, mi majd bírunk vele.
Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai
lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred
előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága
akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles
hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a
negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd
beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem
látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak
megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és
lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt
elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel újra kezdte. De ez mind
semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott
tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük
nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi
könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga
kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi
történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat
lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna
járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az
ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem
emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték –
pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly,
nehéz tüzér-ló.
A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang,
minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták
zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz
szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat
kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a
széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei
voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind
nem használt. Tribunnak elvei voltak.
A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve
arra, hogy verejtékes harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú
bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és
büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt
emlegették, amely Tribunba bújt…
… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már
beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát
győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy
egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a
vonalon.
… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a
kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:
– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére.
Én mutatom az utat.
Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a
vezényszó:
– Lépés!
Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A
kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:
– Itt kell átmennünk?
– Itt.
Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket
megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a
lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan,
megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú.
Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun
únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most
belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden
erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó
legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant
lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló,
kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.
Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek
felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy
húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.
Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele
volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös
fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű
bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó
mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.
– Galopp!
Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok
forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és
füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem
húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.
A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok
törölgették a homlokukat.
– Jobbra tartani, jobbra tartani – kiáltotta a kapitány.
Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát
jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd
mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy
kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a
szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta
az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de
Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le
a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy
gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan
elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott,
lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva
látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.
Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem
történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az
ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak
bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt
baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!
… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét,
türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel
felfalta a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.
Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a
kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun
táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a
vederbe. Azután elkapták előle.
Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A
szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.
– Ütheted, ahogy akarod.
Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat.
Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok
nevették:
– Feltörte a nyereg, pedig nincs is nyerge.
A szélső kanonir a háta mögött ostort kapott és ezt a parancsot:
– Üsd.
Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a
hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan
becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát
véres csíkok tarkázták.
Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart
iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé.
Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a
teste. De nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva,
kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.
– Hiszen beledöglik – mondtam egyszer.
Felvilágosítottak:
– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy
megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.
A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket
szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő
lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény,
bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos,
nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó
száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a
ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A
szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.
Félév mulva találkoztam az ezredből valakivel.
– Mi van Tribunnal? – kérdeztem.
– Megdöglött.
Elszomorodtam. Nemsokára megint találkoztam valakivel.
– Hát Tribun megdöglött? – kérdeztem.
– Dehogy. Megtörött. Engedelmesen húz. Semmi baj vele.
Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát.
Eszembe jutott a szeme. Megborzongtam. Én nem hiszek a
lélekvándorlásban. Ki hinne benne.
De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek
él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz?
Eh: – Lucifer.