Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna
útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és
dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe,
ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében
volt a pótszerződés.
Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a
munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott,
lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és
esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját
egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a
kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a
sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével,
valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.
– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És
vagyont gyűjtök magamnak.
A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén
is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel
hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.
– Ohó, mondogatta boldogan nevetve magában, gazdag ember leszek.
Boldog volt. Amint a nagy munka haladt előre, és a mérnökök és a
munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája
kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket
a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé –
Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az
akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.
Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány
állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az
ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.
– Hiszen mi ismerjük egymást, – mondta a lány nevetve.
Aszódi csodálkozott:
– Honnan?
– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt
valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.
– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.
Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor
először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg,
puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és
azontúl még gyakrabban járt át.
Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem
foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig
keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. Tizperces találkozásokból
állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a
vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és
kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.
Egy este megfogta a kezét.
– Ilonka, mondta neki, akarna a feleségem lenni?
– Igen, válaszolta a lány.
Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak
örömükben.
Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a
fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.
– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép
az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen
és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag,
fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.