Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy
este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:
Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban
felkeresni.
Krausz.
Aszódi dühbe jött:
– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli
tizenkét órára a hivatalába rendelni?
Elhajította a levelet.
– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.
Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A
kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami,
meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen
elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól,
kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe
tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással
ez a két szó: Magyar Iparbank.
– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez
nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a
borítékra rá a két kalapácsot?
Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát
és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a
bankban.
Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.
– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a
képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.
– Igen.
– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell
gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés
vezetését.
Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.
– A vezetését? – kérdezte kételkedve.
– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.
– De Robertson…
– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói
címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.
– De a konzorcium…
– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.
– De…
– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?
– Igen. De…
– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve
volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot
magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna
ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a
dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így
van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen.
Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első
szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon
megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön
csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok
voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes
önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?
– Igen.
– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.
Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet.
Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és
elmosolyodott.
– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.
– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.
– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.
– Igen.
– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?
– Igen.
– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre
elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már
most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve.
Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig
aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen
körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon
nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a
konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek
kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?
– Igen!
– Mikor utazik?
– Ma éjjel.
– Helyes. Isten vele.
Kezet fogtak és Aszódi elment.