Menni akartam. Déghy lenyomott a karosszékbe:
– De ha egyszer mondom, hogy nincs terhemre.
– Bizonyos, mester?
– Bizonyos, ha mondom. Egészséges vagyok. Jó kedvem van.
– Akkor jó. Én ráérek bemenni a redakcióba. Beszéljen akkor valami
érdekeset, mester.
– Érdekeset? Tudja mit, mondok valami érdekeset. Nem megírni való. De
emberi dokumentum, ahogy maguk, Zola óta, mondják. Talán nem is nagyon
érdekes. Az: hogy nekem most jó kedvem van…
– Mester, ez magában is nagyon örvendetes dolog, de nem értem, miért
emberi dokumentum.
– Megmondom. Én – én: Déghy Pál – most azért vagyok jókedvű, mert
Kunszállásról levelet kaptam, hogy deputáció jön hozzám. Meg akarnak
kérni, csináljak nekik egy hangversenyt.
– Mester, még mindíg nem értem.
– Mindjárt megérti. Kunszállás az én szülővárosom. Hatezer magyar
lakossal, szolgabírósággal, járásbírósággal és telekkönyvvel.
Kunszálláson volt az én apámnak vegyeskereskedése negyven évvel ezelőtt.
Kunszálláson nőttem én fel és Kunszálláson tettem rá fogadalmat, hogy
büszkék lesznek még rám a kunszállásiak. Senki se voltam ott és semmi se
voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. A szolgabírósági
irnok magasan fölöttem állott, és a járásbíróhoz már fel se tudtam
nézni. A kunszállási úri társaságban én voltam a legalsó lépcsőfok.
Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam, és annyira
semmibe se vettek, hogy csikorgattam a fogamat néha és éjszakánként ha
rá gondoltam, a verejték ütött ki a homlokomon. Megfogadtam: fogok én
még imponálni a kunszállásiaknak. Tizenöt év telt el azóta, hogy
utoljára voltam Kunszálláson. Húszéves voltam akkor. Azóta jártam
Berlinben és Londonban és Szentpéterváron. Azóta eljutottam oda, hogy
ezer forintot fizetnek, ha hegedűt veszek a kezembe. Azóta adják a
dolgaimat a párisi operában és a berliniben és a belgrádiban és
mindenütt. Azóta nagyjában elértem mindent, amiről álmodtam és amit egy
muzsikus elérhet. És – kinevethet, ha akar – sohasem voltam igazán
boldog, mert nem tudtam, mit szólnak mindehhez Kunszálláson, mert a
tapsokban nem éreztem Kunszállás tapsát és a sikereimnél nem éreztem,
hogy Kunszállás is jóváhagyja a dolgot.
Nevessen ki: összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az a muzsika,
amit én művelek, talán nem tetszik Kunszálláson. Páris után és Berlin
után és minden után megkérdeztem magamtól: vajjon olvassák-e ezt
Kunszálláson, vajjon nem kerülte-e el a figyelmüket az a pár sor, ami a
sikeremről a magyar lapokban megjelent. Minden sikerem után azt
kérdeztem magamtól: vajjon mit szól ehhez Szákics úr, aki elegáns
szolgabírósági irnok volt az én időmben Kunszálláson, Kovácsi úr, aki
segédtelekkönyvvezető volt és hogy a többiekről ne is beszéljek, vajjon
hogyan dönti el a vitát felebbezhetetlen ítéletével a két főhatalmasság:
Rovics, a járásbíró és Kerevey a szolgabíró. Én Kunszállásért harcoltam,
Kunszállás tapsáért verekedtem; hogy Kunszállásnak imponáljak, azért
szereztem meg rendjeleket útáló ember létemre a becsületrendet, és most,
hogy hazajöttem, higyje el, szorongó szívvel kérdeztem, hogy ha itthon
jól fogadnak a sajtóban és ha sikerem lesz és ha a banketten a miniszter
felköszönt, hát vajjon imponálni fog-e ez Kunszálláson?
– És?
Déghy ragyogó arccal mondta:
– Úgy látszik: igen. Levelet kaptam, hogy küldöttség jön hozzám.
Jótékonycélú hangversenyt akarnak. Szerepeljek ingyen. Megteszem.
Ajándékozom nekik ezt az ezer forintot. És ha lemegyek: két kézzel adom
a pénzt mindenre, tűzoltófelszerelésre, artézi kútra, – amire akarják.
Imponálni akarok Kunszállásnak. Nevessen ki, ha akar: én most boldog
vagyok és imponálni akarok Kunszállásnak.
Nem nevettem ki. Csak mosolyogtam. Azután menni készültem. Déghy
megfogta a karomat:
– Kérem, mondta könyörgő hangon, kedves barátom, maradjon most itt még.
Azt akarom, hogy itt legyen, amikor…
– Mikor?
– Amikor jönnek… Mindjárt itt lesz a küldöttség. Nézze, szégyenlem a
dolgot egy kicsit, de akarom, hogy most már lássa.
Ott maradtam. Jött a küldöttség: öt fekete kabátos úr. Egyikük
szónoklatot tartott. Olvasták, hogy a magyar művészet egének csillaga
itthon időzik; eljöttek megkérni, hogy mielőtt Párisba megy, kápráztassa
el bűvös művészetével szülővárosát, amely büszkén őrzi keblében nagy
fiának emlékét…
Pocsék egy beszéd volt. Déghy sugárzó arccal hallgatta. És arra a
beszédre, amelyet én nem tudtam mosolygás nélkül állni, meghatva –
igazán meghatva – válaszolt. Lemegy, szívesen hegedül nekik, pontosan
ott lesz, kinyomathatják a meghivókat.
Az urak azután elmentek. Déghy ekkor hozzám fordult:
– Van önhöz egy nagyon, nagyon, nagyon nagy kérésem.
– Parancsoljon.
– Jőjjön le velem Kunszállásra.
– De mester, mit csinálok én…
– Kérem!… Könyörgök, jőjjön le. Ön előtt nem szégyenlem magamat. És azt
akarom, hogy lássa.
*
Egy hét múlva lementem vele. Reggel indultunk Budapestről, délután
értünk Kunszállásra. A vonatnál senki sem várt bennünket. Beültünk egy
rozoga fiakkerbe és elhajtattunk egy még rozogább fogadóba. Mindez nem
rontotta a Déghy kedvét. Izgatott volt, jókedvű volt, nevetett örömében.
Az állomástól befelé menet lemutatott a Tisza felé, ahol füzes erdők
látszottak.
– Azokban az erdőkben hevertem át a fűben, mondta, egész délutánokat.
Nem volt egy garasom se és milliókról álmodoztam.
– Itt van, mondta azután, az öreg Steiner boltja. Nem akart nekem egy
nyakkendőt hitelezni, pedig én majálisra akartam menni.
Az emlékei szaporán bugyborékoltak fel és ujjongó örömet szereztek neki.
– Most, mondta diadalmasan, mégis csak imponálok a kunszállásiaknak.
… A fogadóban kocsit rendeltünk és bekocsikáztuk a várost. Azután
elmentünk a városházára és felkerestük a jegyzőt. A jegyző jóindulatú
leereszkedéssel fogadott bennünket. Déghy elmondta, miért jött. Szeretne
valami csekélységet jótékony célokra adni abból az alkalomból, hogy
hosszú távollét után itthon van; a jegyző úr szíves tanácsát kéri tehát,
mire volna a legjobb ezt a csekélységet fordítani.
– Na, – mondta a jegyző, – ha az artézi kútra vagy a kórház-alapra
tetszik adni…
Déghy kivette a tárcáját.
– Ha jegyző úr szíves volna elfogadni a város nevében, akkor adok ötszáz
forintot az artézi kútra, ezer forintot a kórház-alapra és ötszáz
forintot a város szegényei között való kiosztásra.
A jegyző elbámulva nézett rá, és a meglepetéstől remegett a keze,
ahogyan átvette a pénzt. Mikor kimentünk, Déghy megszorította a karomat.
– Hát ennek, – mondta boldogan – hát ennek csak imponáltam?
Később visszamentünk a fogadóba és átöltöztünk. Déghy frakkot vett, és a
nyakkendője alá elhelyezett egy arany rendjel-csillagot.
– Ilyet – mondta boldogan – még nem láttak Kunszálláson.
Hét órakor kocsiba ültünk, és elhajttattunk a kaszinóba, ahol a
hangverseny volt. Nagy, kék máslis rendezők fogadtak bennünket. És Déghy
csakugyan imponált nekik. Az adományainak a hírét tudta mindenki, és a
rendjel-csillagot megbámulták. Déghy kedves volt: szelíd és udvarias,
mint egy fiatal leány és boldog, mint egy menyasszony.
A hangverseny-terem hamar megtelt. Mi egy kis kártyaszobában voltunk,
amelyet megtettek művész-szobának. Beszélgettünk a rendezőkkel. Egyikük
Déghy felé hajolt és nagyon szeretetreméltóan mondotta:
– Déghy úr játéka a harmadik szám.
– Más szereplők is vannak? – kérdezte Déghy meglepetve.
– Igen, Rovics Zoltán prológot mond, azután Horthy Mariska monológot ad
elő; azután jön Déghy úr hegedűjátéka; azután Pálossy Endre a verseiből
szaval, és utolsó számnak Viczay Ili zongorázik.
Déghy összehúzta a homlokát; azután szépen megköszönte a szíves
felvilágosítást, és engedelmesen várta a koncert kezdetét. Én bementem a
terembe.
Nyolc órakor tele volt a terem és kezdődött a hangverseny. Rovics Zoltán
elmondta a prológját. Rovics Zoltán csinos, szőke fiatal ember volt, a
járásbíró fia; amint értesültem, joghallgató Budapesten. A prológja
izetlen volt, és lapos, mint egy üres zseb. Tetszett.
Utána Horthy Mariska lépett – egy rendező karján – a dobogóra. Horthy
Mariska gömbölyű barna lány volt; a közjegyző leánya, amint velem
közölték. Halkan és némi lámpalázzal küzdve egy monológot adott elő: az
első bálról, polkákról, valcerekről, szerelemről. Nagyon tetszett.
Négyszer kellett a dobogóra visszatérnie, hogy a tapsokat megköszönje.
Ekkor jött végre Déghy. Fellépett a dobogóra és meghajtotta magát. A
finom szája körül csendes mosolygás volt és a szeme csillogott. Most le
fogja gyűrni a kúnszállásiakat.
A teremben mozgás támadt, az emberek összehajoltak, hogy megjegyzéseiket
sietve közöljék még egymással. A belépésével határozott, nagy sikere
volt Déghynek. Tetszett. Megbámulták. Imponált.
Déghy felemelte a hegedűjét és ebben a percben világos, derüs, örömmel
teli mosoly futott át az arcán… most a kezemben vagytok!… ezt
gondolhatta ebben a percben.
Játszani kezdett. Én a közönséget akartam, figyelni, de nem tudtam.
Rábámultam Déghyre, és nem tudtam máshová nézni. Rá kellett néznem.
Déghy ráhajtotta a fejét a hegedűjére, és úgy játszott, hogy nekem is új
volt, ahogyan játszott. Szeretettel, lobogó lelkesedéssel, fanatikusan,
könyörögve, sírva és ujjongva. Ahogyan az ember az első sikerért
verekszik és ahogyan az első asszonynak szerelméért könyörög: úgy
játszott. Könyörgött, harcolt és viaskodott. A terem tele lett zengő,
tömör, sikoltozó és ujjongó hanghullámokkal. Csodálatos volt és
megindító.
Előbb a maga híres hegedű-koncertjét játszotta. Tapsoltak. Azután egy
eszeveszett technikájú Sarasate-t játszott. Megint tapsoltak. Azután egy
királyi Bachot… Ekkor is tapsoltak.
Déghy körülnézett: játsszon-e még. Azután lement a dobogóról. Még
tapsoltak. Déghy bement a művészszobába. Én is bementem. Déghy
visszafordult a terem felé. Bent azonban a taps ekkorra megritkult.
Déghy tehát letette a hegedűjét az asztalra és leült egy székre. Bent
elhallgatott a taps.
A Déghy homloka verejtékes volt. Végig törölte és egy zavarodott
pillantással rám nézett. Elkaptam a szememet: én nem akartam ránézni.
Hallgattunk. Bent a teremben új szám következett. Verseket szavalt egy
nagyhajú és büszkefiatal ember. A saját verseit. Nem hallottam belőlük
semmit. De a közönségnek nagyon tetszettek.
Mikor a tapsoknak vége volt, Déghy odafordult egy rendezőhöz.
– Ha nem volna az uraknak terhére, – mondta – az volna az alázatos
kérésem, adjanak egy helyet a teremben. Szeretném meghallgatni a
következő számot.
Bementünk a terembe. Leültem Déghy mellé. Jött a hangverseny utolsó
száma: Viczay Ili zongorajátéka. Viczay Ili szép szőke leány volt; a
legszebb leány Kunszálláson, amint mondták, és a leggazdagabb
földbirtokos leánya.
Viczay Ili leült a zongorához. Körülnézett. Felemelte a fejét és
belemosolygott a terembe. Aztán felemelte a kezét, és teljes
biztossággal és nyugalommal ráütött a zongorára. A Zöld erdőben kezdetű
magyar népdalt játszotta. Azután áttért a Kis angyalom kezdetű dalra és
utána a Ha elmegyek kezdetű dalra. Ezek szomorú dalok voltak: hallgatók.
Azután átcsapott a frissbe. Csárdás nótákat játszott: gyorsan, tüzesen,
cigányos cifrázatokkal.
Hallatlan sikere volt. Az a bizonyos lelki összeköttetés, amelynek az
előadó művész és a közönsége között lennie kell, egy perc alatt megvolt
közötte és a hallgatósága között. Minden billentyű ütését fejek
bólintása és szemek kigyulladása kísérte, és ő a billentyűkről
egyszer-kétszer biztosan és nyugodtan belemosolygott a terembe. Az
embereken a kitörni akaró tetszés mozgása hullámzott át, és amikor a
lány felkelt a zongora mellől, egy őrjöngő, lázas tapszivatar zúgott
fel.
Viczay Ilinek újra le kellett ülnie a zongorához. Ezúttal egy
operett-potpourrit adott elő. Azután még egy ráadást kellett adnia. Egy
indulót játszott el, egy friss kellemes kis galoppot. Tomboltak.
Azután vége volt a hangversenynek. Déghy felállott. Sáppadt volt; az
ajka reszketett: vértelenül és fázós lilán.
A teremből kihordták a székeket. A cigányok pengették a húrjaikat. A
közönség tánchoz készülődött. A fiatalság jókedvűen ficánkolt.
Két-három ember odajött Déghyhez. Gratuláltak – elismerően gratuláltak –
neki. Déghy odafordult az egyikhez.
– Úgy-e kérem féltizenkettőkor megy a vonat Budapestre?
– Igen.
– Azzal megyünk vissza.
– Csak nem? A táncot csak nem hagyja itt?
– De igen. Sürgős dolgom van.
Elmentünk. A fogadóban átöltöztünk. Kimentünk a vasútra. Beszálltunk.
Ketten voltunk egy fülkében. Déghy lefeküdt. Nem tudtam egy szót se
szólni. Egész éjjel hallgattunk. Déghy befordult a fal felé, és éreztem,
hogy eltorzul az arca és rágja az ajkát.