… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a
Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang
nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg
büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba
vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi
tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor
bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a
vagyonszerzést.
Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán,
fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután
meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen
kinézett.
Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb
lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és
furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az
erdőben, a Kékes-hegyen. A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és –
egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és
könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő
végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes
vonal és szűz harmónia…
Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza
valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian,
érdeklődéssel és tüzesen.
Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról
nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag
és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette
imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság
szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az
asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép
fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez
volt a báróné.
Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de
tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele
szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az
asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant
gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az
Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én
dolgom.
Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc
volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam
vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól
kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és
ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt
dörmögte a fogai között:
– Ülj az asztalunkhoz néha, öcsém, ha kedved van rá.
A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai
híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam
örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz,
furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a
szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki
akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett.
Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik
napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat:
meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek.
Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom,
hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű
hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának
suttogok a fülébe.
… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti
sétán tudtomra adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a
Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött
megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.
Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné
így szólt hozzám:
– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet
velem. Udvarolj Ágnesnek.
… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim
is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában.
Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés
tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, –
míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg
lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.
Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg
sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe
– megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az
örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.
Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig
maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is
kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a
báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon
elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom lesz;
ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a
szerelmem ellen.
Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő
sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám
mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott
a szerelem.
Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a
báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek
lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a
karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az
agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón,
szerelmesen csókolt vissza.
Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két
féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…
Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva,
bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös
udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár
szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia
kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és
gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.
Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig,
majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy
jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, hogy állatian szép
fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is
egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát
kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja
vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy
negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e
kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és
vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba,
tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.
Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam,
hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd
kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka
tizenegy órakor nyitva lesz.
Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és
megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy
órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e?
Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:
– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen
elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti
az egész szerelmemet.
… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély
és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes!
Ágnes!
– Aludj – mondta és lefogta a szememet.
És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és
mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes
asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.
… Egy hang ébresztett fel. Egy édes, csengő, meleg hang.
– Lujza, alszol?
Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes
hangja.
– Lujza, alszol?
A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy
Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan
a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy
vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még
átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki
irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről,
reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb
lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát,
odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…
És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony
mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!