Sárga alkonyat volt. A házak falán sárga fény porzott szét, az árnyékok
is egy fájdalmas sárga skálába sorakoztak, tele volt az ég, a levegő, az
utca ezzel a kínos, vihart jelentő, aggodalmas alkonyati sárgasággal.
Kornisnak fájt a rút szín őrjöngő tombolása, bántotta a szemét,
hunyorgatott belé és fuldokolva keresett új, friss, üdítő színeket.
Reggel feküdt le egy kártyával és borral viharos éjszaka után és amint
estefelé felkelt, szemének és agyának reszkető idegeit az őszi este
lágyságával és puha színeivel akarta csillapítani. E helyett itt van ez
a sárga áradás. Remegett a türelmetlenségtől és tombolt az utálattól.
Kiment a Dunapartra és sietve szökött vissza: ott is sárgán hullámzott
az alkonyat. Beteg idegei őrjöngve pattogtak.
Az utcán gyújtogatták a lámpákat, és amint egy nő jött szembe vele a
meggyújtott lámpák alatt, egyszerre olyan rémület nyilalt bele minden
csontjába, hogy megtántorodott a fájdalomtól. Meg kellett támaszkodnia.
Összetört testtel dőlt egy házfalhoz és őrült, didergő félelemmel nézett
a nő után.
Viaskodott a rémületével. Lehetetlen. Képtelenség. Nem ő az. De, amint
utána tekintett és a puha járását nézte, a finom nyakat a kósza
hajfürtökkel, akkor reszketve újra azt kellett mondania, hogy ő az. Még
a ruhája is az. Esztelenség. Őrület. Téboly.
– Én, – mondta kiáltva magában, – én láttam holtan, én láttam, amint
koporsóba tették, én ott állottam a sír mellett, mikor rög hullott a
koporsójára, vergődtem miatta bánatban és lelkifurdalásban másfél évig.
Én láttam holtan.
És mégis ő az. Felrázta minden erejét és utána sietett. Elébe került.
Hihetetlen, rettentő, de ő az. Ő az, a csodálatos szemekkel, amelyek
alatt olyan árnyék van, mint a ciprusok árnyéka. Kinek van még rajta
kívül olyan arca, amelynek a kimondhatatlan finomságú színéhez csak a
régi elefántcsont patinája hasonlítható. Az orra, a szája, a pillantás,
az, az, az. Ő az: az egyetlen nő, a felséges szerető, a halott, a
meghalt, a halálba űzött.
Mi történt? Mi ez? Micsoda rettentő és borzalmas csoda? Mi van a
sírokkal hát és mik az élet és a halál törvényei? A borzalom görcsösen
rázta meg a testét. Jeges lett a szíve és eltikkadva bámult utána,
amikor eltünt egy kapu alatt.
Az éjszakája a rémület éjszakája volt.
Másnap estefelé ismét ott sétált a ház körül. Lágy őszi alkonyat volt,
amely nem tépte az idegeit már. A leány megint jött puhán és lassan.
Elébe állott: megismerné-e vajjon? Nem ismerte meg, nem szólott, de egy
lassú pillantás tündöklő sugárkévéjét vetette rá. Azután bement a házba.
Most nyugodtan és teli tüdővel szívta be a hűvös est levegőjét. Ő az.
Hogyan jött, miért jött, azon nem töprengett már.
– Csoda történt, – mondta, – valami megfoghatatlan, valami káprázatos,
valami észkábító csoda. Szerencsém van, valami királyi, valami istenien
irgalmas szerencsém. Aki meghalt, az nem halott. Aki nem halott, annak
jóvátehetek mindent; aki él, azt imádhatom, annak virágokat szórhatok az
útjára, annak boldogságot teregethetek elébe.
… Minden nap várta a lányt. Nemcsak este; reggel is, délben is. A lány
mindíg az ő alázatos, könyörgő, lángoló pillantásával találkozott.
Megismerkedtek. És alázattal, gyöngédséggel, rabszolga-szerelemmel,
ravaszsággal, fáradsággal, minden beteg idegének és minden izmának
feszült munkájával hódította meg újra a a maga számára.
– Nem is kérdezi, – mondta a lány az első napon, – hogy hívnak, ki
vagyok?
– Tudom, – mondta nyugodtan a férfi, – Fehér Máriának hívják, tanítónő
és a kövesdi papnak a lánya.
– Dehogy, – mondta nevetve a lány, – Horvát Annának hívnak, az egyetemre
járok, és orvos az apám Erdélyben.
A férfi intett a kezével. Mondhat, amit akar, ő tudja, amit tud. Minden
kétsége eltünt, amely eleinte néha még feltámadt. Próbálta azt mondani a
hangjáról, hogy ez más hang. De olyan mézédességű volt ennek az
aranymódra ömlő hangnak a csengése, hogy lehetetlen volt mást mondania:
ez az ő hangja. A lelkében mindíg erősődött, mindíg izmosodott, mindíg
biztosabbá vált, hogy ez ő. Ez ő. Nevet viselhet akármilyent, mondhat
akármit, csoda történt, ő jött vissza, aki meghalt.
A lány szerelmesen kezdett hozzá hajolni; nem kérdezte tőle, el akarja-e
venni; és amikor a férfi a családját említette, egy megáradt nagy
szerelem királyi nagylelkűségével, az asszonyi, a fejedelmi bőkezűség
természetességével átadta magát neki. Csak ezt mondta:
– Ha nem szeretsz, meghalok.
– Tudom, – mondta magában a férfi, – már meghaltál egyszer.
Csókolta a leány kezét és hálásan, boldogan és ujjongva mondta neki:
– Most szeretni foglak. Az elmúlt öt esztendő minden gyötrelme
szerelemmé vált a szívemben. Az első két évben nagyon beteg voltam.
Gyógyítottak. Minden reggel és minden este akkor az sikoltozott a
lelkemben, mért hagytalak el. És azóta is mindíg az sajgott minden
idegszálamban, mért nem szerettelek eléggé. Ezért tomboltam át az
éjszakát a nappalba és ezért vonaglott betegen minden idegem. De most
itt vagy. Visszahozott valami istenien irgalmas csoda. És most úgy
szeretlek, a bűnbánat, az élet és az egészség minden erejével úgy
szeretlek…
– Hasonlítok valakire, – kérdezte a lány, – akit szerettél?
– Nem. Téged szerettelek. Te voltál az.
A lány mosolygott.
– Te voltál, – mondta türelmetlenül a férfi, – te voltál tulajdon
mivoltodban.
A lány belenyugodott. Neki csak szerelem kellett. A férfi szerette
szerelemmel, hálával és a lelkifurdalás elpihenésével, mámorosan,
lázasan, beteg idegekkel és szomjazva a bűnbánat eloszlásáért. Azután
megnyugodott, elpihent a lelke és el is fáradt.
… Tavasszal ritkábban járt már a lakásba, amelyet a lánynak kivett. Nem
volt pontos, elmaradozott. A lány sírt.
– Hol voltál? – kérdezte tőle, mikor egyszer órákig várta.
– Dolgom volt.
– Nincs semmi dolgod.
– Ne avatkoz bele az ügyeimbe. Ha azt mondom, hogy dolgom volt, ennyi
elég.
Szemben állottak. A lány könnyes szemében fájdalom reszketett, a férfi
pillantása hidegen és idegenül nézte a lányt. Ez az örökös zaklatás, ez
az örökös siránkozás…
– Unom ezeket az ostoba jeleneteket, – mondta neki.
– Hát mit csináljak, szólt kétségbeesve a lány, mikor mindíg egyedül
hagysz?
– Csinálj, amit akarsz.
A lány felsóhajtott. A férfit ez a néma kétségbeesés egészen dühbe
hozta. Izléstelennek, ügyetlennek, formátlannak látta a lányt.
– Csinálj, amit akarsz. Bánom is én.
A lány felsikoltott.
– Ezt mondod? Most. Most. Amikor…
A férfiban háborgott a kíméletlen düh. Igen, ez ugyanaz a spekulálás a
nagylelkűségre, ugyanaz a gyöngédség-zsarolás, mint akkor.
– Pénzt kaphatsz, mondta szándékos durvasággal, ha akarsz.
A leány felállott és elforditotta a fejét.
– Menj, mondta, menj…
A férfi fogta a kalapját és dacosan elment.
Az utcán jól érezte magát. Szabad volt, ez jól esett. Mégis a szabadság
ér legtöbbet. Végre is utálatos dolog lekötve lenni, örökké egy arcot
látni, mindíg szemrehányó szavakat hallani és fájdalmas pillantásokat
nézni. Mindíg egy nő… Igaz, a többiek nem szerelmesek, könnyű
teremtések, de változatosak. Válogatni lehet bennök. Nem kívánnak
gyöngédséget, pontosságot, nem kívánnak semmit. Szabadnak jó lenni.
Gondolkozott, hová menjen. Most övé az este, övé a holnap is, a
holnapután is. Igy jó élni. Rettenetes a lekötöttség. Végre is ő nem
rossz ember, de ez tűrhetetlen.
Elment a télikertbe. Leült egy asztalhoz, a pincér alázatosan sietett
eléje, és a nők a régi bizalmas mosollyal üdvözölték. Jó itt. Kezében
tartotta az étlapot és válogatott. A gondolatai eliramlottak a
vacsorától és egyszerre világosan gondolta magában:
– Holnap reggel egy polgári rendőr jön hozzám és levelet hoz. A levelet
a hídon találták, egy fiatal nő hagyta ott, aki leugrott. Három nap
mulva megidéznek, menjek el a morgueba, megismerem-e a halottat.
Megismerem. Azután koporsóba teszik, kikísérem a temetőbe és nézni
fogom, hogyan hull a koporsóra a rög.
Habozott.
– Most másodszor, – mondta magában.
… Ha hazasietne, akkor mindennek elejét lehetne venni. De akkor jönne
újra a rabság. És milyen jó itt. És milyen jó a lustaság. És úgyis
mindegy. Megrendelte a vacsorát.