Zsitvay csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban tengersok volt a
munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra
nem volt érdemes menni. Felszaladtak a Tátrába, ott töltöttek hat napot
és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.
A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba,
ebédlő és férfiszoba, amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához
elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Teréznek hítták,
sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.
Zsitvayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették
egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az
együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg:
minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre
jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb
símultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek.
Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága.
Az egyiknek a csókja még mindíg tartogatott meglepetést a másik számára.
Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és
tudatosabbá. Hónapok multak el és még mindíg szeretői voltak egymásnak.
Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük
orgiákat rendezett.
A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel,
tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a
párnájára és hallgatózott.
– Mire figyelsz? – kérdezte tőle a férje.
Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba
becsukott ajtajára és rémülten mondta:
– Valaki jár az ebédlőben.
– Ugyan menj!
– De igen. Hallottam a lépéseit.
Zsitvay is hallgatózott; de nem hallott semmit.
– Képzelődtél – mondta a feleségének.
Az asszony megnyugodott és mind a ketten elaludtak.
Harmadnap éjjel az asszony ismét sápadó arccal fordult a férje felé:
– Megint jár valaki az ebédlőben.
Zsitvay hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket
hallott volna. Felugrott az ágyból.
– Ne, – sikoltott halkan az asszony – ne! Ne menj ki. Hátha tolvaj!
Zsitvay belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába, kivette a revolverét,
odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú,
széles csíkban esett be az ebédlőbe. Zsitvay körülnézett. Nem látott
senkit. Meggyujtotta az ebédlő villamos lámpáját. A szoba üres volt.
Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében
benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a
cselédszobába.
– Teréz! Ébren van?
– Igen.
– Nem hallott itt kinn járni valakit?
– Nem. Senkit se hallottam.
Zsitvay visszament a feleségéhez.
– Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit
se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem
valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.
Az asszony megnyugodott. Négy nap mulva ismét lépések zaját hallották az
ebédlőben. Zsitvay ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét
megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulcscsal a hálószoba
ajtaját éjszakára.
A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a
könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem
történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És
aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és
találékony.
Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját hallották az ebédlőből, hanem
egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a
sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak
egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt:
visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.
Zsitvay kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az
ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást,
de nem talált senkit. A lakás üres volt. Teréz régen aludt.
Zsitvay bosszankodva tért vissza a feleségéhez.
– Ez mégis csak hallatlan – mondta. – Hát mi lehet ez?
Találgatott egy ideig, azután ezt mondta:
– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból
hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás,
macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk
és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.
Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is
volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét
hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Zsitvay most már nevetett.
– Bizonyos, – mondotta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk.
Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.
A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak.
Örültek, amikor egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.
Öt hét mulva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az
asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az
ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyujtva és remegve
mondta:
– Te drága!… Te édes!…
A férfi magához szorította és egy ideges, remegő mellhangon dédelgette:
– Irén!… Irén!… Irén!…
Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában,
olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó
zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás,
egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.
Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban
kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és
belépett az ebédlőbe.
Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna
alak surrant át a harmadik szobába. Zsitvayban forrott a düh. Két
ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt.
Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak
akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő
kegyetlenséggel nyomta le a földre:
– Most megvagy, disznó!
Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, balkezével pedig a sötét
szobában a villamos lámpa csavaróját kereste.
A lámpa kigyuladt. A szoba világos lett. Zsitvay egészen felemelkedett,
eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a
földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Teréz.
Zsitvay előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.
– Teréz! – ordította. Teréz, maga volt az?
Teréz nem válaszolt. Sírt.
– Teréz, ordította Zsitvay. Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt
ott éjszakánként az ebédlőben?
Teréz nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.
– Felelj, ordította Zsitvay, vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az
ebédlőben?
A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:
– Igen.
A Zsitvay dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte
magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:
– Teréz! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?
Teréz nem válaszolt. Zsitvay attól kezdett félni, hogy eltalálta.
– Hallgatózott? – kérdezte idegesen.
– Igen.
Zsitvayn végigfutott a hideg. Szégyelni kezdte magát.
A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben.
Zsitvay szégyelte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.
– Menj be – mondta neki. – Mindjárt megmagyarázok mindent.
Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.
– Menj be – mondta idegesen Zsitvay.
Az asszony visszament a hálószobába. Zsitvay egy karosszék mögé állott,
hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:
– Hát miért tette ezt, Teréz?
A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a
fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.
– Hát miért tette Teréz? – kérdezte Zsitvay.
Terézből erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan
hadarta:
– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt
három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De
azután mindíg hallani akartam…
Zsitvay elhülve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.
– Hány éves maga, Teréz? – kérdezte megdöbbenve.
– Huszonnégy.
Zsitvay elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.
Ekkor újra megdobbant a szive.
– Teréz, mondta, asszony maga?
Teréz sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és
lehajtott fővel dadogta:
– Lány vagyok.
Zsitvay látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.
– Menjen ki, Teréz, – mondta neki csendesen.
A leány kisurrant. Zsitvay visszament a feleségéhez. Röviden és kínos
zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe
jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai
kísértek.
És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Teréz és nem kellene-e
előtte titkolózniok. Egy lánynyal éltek együtt: a polgári menage
kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és
örömeit, sóhajtásait és öleléseit.
– Kicsikém, mondta Zsitvay, nagy nyomorúságok vannak a világon.
Hallgattak. Nagyon szégyelték magukat és nagyon szomorúak voltak.