A pályaudvar üvegteteje harsogva vert vissza minden zajt és a homályos,
kormos csarnok tele volt zúgással és lármával. A felső részen, a
vendéglő előtt furcsa sereg táborozott. Parasztok, magyarul beszélők, de
bocskorosok ültek, álltak, tolongtak és kiabáltak ott vagy kétszázan egy
zajos nagy tömegben. Kis batyu volt mindegyiknél és behajtott kasza.
Aratni mennek ezek valahová.
Megálltunk és néztük őket. Egy vasutas járt-kelt közöttük, aztán odajött
hozzánk panaszkodni.
– Nem lehet velük bírni. Hajnal óta vannak itt, azóta isznak és egészen
be vannak rúgva már. Az előbb be akartak vonulni a vendéglőbe.
– Hová valók?
– Szlavóniába. Nem hord máshol bocskort a magyar paraszt. Mennek le
Torontálba aratni.
A szabadkai vonatot betolták a harmadik sínre. Indultunk beszállni.
Lassan mentünk végig a középső perronon. A hátunk mögött
torkaszakadtából ordította a mi vasutasunk a szlavóniai paraszttábornak:
– Beszállni! Beszállni!
Hátra néztünk. Az emberek üldögéltek a földön, egyik másik ki is
nyújtózkodott, beszélgettek, körüladogatták a pálinkás üvegeket és a
fülük bojtját se mozgatták. A vasutas kétségbeesetten ordította:
beszállni. Nem mozdultak. A vasutas odament egy csoporthoz és közéjük
ordította: itthagy a vonat.
Az öt ember megmozdult.
– Hol kell felülni? – kérdezték.
– Kint, egészen kint. Gyertek utánam.
Az öt ember megindult. Mögöttük huzakodás, csoszogás támadt a táborban.
Az emberek felkapták a batyujukat, a kaszájukat és most már mind
nekiindultak az első öt nyomán. – Azokkal sietett a vezetőjük, utána
egyesével, kettesével, kocogva, futó lépésben vagy galoppozva indultak a
többiek is. Az egész áradat ott ömlött el előttünk és símára söpörte az
utat. Egy alacsony zömök legény úgy fogta a behajtott kaszáját, mint
ahogy katonakorában a szuronyt foghatta. Jött felém és rámkiáltott:
– Hé! Félre az útból.
Félre mentem az útból. Be van rúgva. A legény röhögött, és a többiek
utánozták. Száz behajtott kasza szegeződött a belső perronnak és az
emberek rémülten menekültek.
A vonat előtt egy vasúti tiszt állott. Torkaszakadtából kiabált a rohanó
emberekre:
– Megálljatok. Hol a vezető? Megállni! Lassan!
Senkisem hallgatott rá és úgy látszott, hogy a kaszások baj nélkül
rohannak végig a vonat előtt és baj nélkül bújnak be a vaggonokba. De
utolsónak még vagy három kaszás ügetett a többi után. A vasúti tiszt
elébük állott.
– Megálljatok. Hol a vezető?
Az emberek vágyódva pillantottak a társaik után és nem tudtak felelni.
Részegek voltak.
– Addig nem mozdultok, kiáltott dühösen a vasutas, míg meg nem
mondjátok.
Az egyik ember ekkor felemelte behajtott kaszáját és a végét – ahol nagy
csomóba egyesül az acél és a fa – ráejtette a vasutas-sapkára, amely a
tiltó hivatali hatalom jelvénye gyanánt állott előtte. A sapka roppant
egyet, a fej megrecscsent és a vasúti tiszt hang nélkül rogyott össze.
A kaszások kikerülték a testét és nekieredtek, hogy utolérjék a többit.
Egy első osztályú kocsiból nagy lendüléssel ugrott ki ekkor egy magas,
barna úr és a nyakánál ragadta meg azt, amelyiknek a kaszája még véres
volt a bezúzott fejtől. A magas, barna úr kipirulva ordította:
– Gazfickó, el akarsz illanni?… Rendőr! Rendőr!
A paraszt makacsul és bután ráncigálta magát arrafelé, ahol a többiek
voltak.
– Eresszen el, mondta, eresszen el az úr.
– Disznó, kiáltotta az elfogója, azt mondd, hogy nagyságos ur.
Főszolgabíró vagyok én… Majd megtanítlak.
A kocsikból kiugráltak az emberek. A paraszt kétségbeesetten ráncigálta
magát és amikor a nyaka köré egyre fájdalmasabban szorult a fojtogató
marok – a kaszáját fogta suhintásra.
A főszolgabíró elugrott mellőle, a zsebébe nyult és revolvert vett elő.
A paraszt visszahökölt, azután megfordult és futni kezdett a többiek
felé. A főszolgabiró egy ugrással elébe került. A paraszt felemelte a
kaszáját, felemelkedett a revolver is. De ekkor már nagy tömeg tolongott
körülöttük. Öt ember rávetette magát a parasztra és kicsavarta a kezéből
a kaszát. Egy rendőr közeledett. A főszolgabíró elmondta neki az esetet.
Az elfogott paraszt azonban levetette magát a földre, rúgott, ütött,
harapott, kitépte magát azokból a kezekből, amelyek fogták és tele
torokkal bőgött.
Felülről lassan jöttek lefelé a társai. Értelmetlenül és megriadva
bámultak. De az elfogott ember ordításából egyszerre egy értelmes mondat
harsogott ki:
– Meg akarnak ölni az urak.
A parasztok mind kitolongtak a kocsikból. Bámulva álltak és csodálkozva
néztek egymásra. És egyszerre megértették a dolgot:
– Az urak ölik a népet.
Egy vállas, erős paraszt széttaszigálta az embereket és befurakodott
egészen oda, ahol a rendőr állott egy nagy csoportnak a közepén.
– Eresszék el ezt az embert, – mondta – és rámutatott a földön ordító
társára.
A főszolgabíró nyugodtan mondta neki:
– Kotródj innen, semmi dolgod itt.
A paraszt káromkodni kezdett.
– De van annyi dolgom, mint az úrnak. Eresszék el ezt az embert.
– Kotródj innen.
A paraszt tölcsért csinált a kezéből:
– Haj! Emberek! Ide csak emberek…
Az aratók szétverték az embergyűrűt. Az ökleik elől riadtan menekült
mindenki. A rendőr maradt ott, a szolgabíró és még két ember, akik a
foglyot tartották. De most már tíz arató üvöltötte:
– Eresszék el!
Az egyik arató meglökte a főszolgabírót. Egy dühödt pofon csattant el
erre az arcán. A pofonütött ember megfordult, vette a kaszáját és főbe
vágta vele a főszolgabírót. A vágás leütötte a magas férfit, a sinek
közé. A rendőr kardot rántott. Egy félperc mulva véres fejjel feküdt a
földön. Mindenki más menekült. A parasztok egy-két másodpercig
tanácstalanul állottak, aztán megértették, mit kell tenniök.
– Öljük meg az urakat, harsant fel az ordítás.
Most ismét künn állottak valamennyien a vonat előtt. Néhányan leültek a
földre, hogy felverjék behajtott kaszájukat, egy csomó felugrált a
vonatra, hogy mindenkit kiverjen és a legnagyobb rész futva indult meg,
hogy a várótermeket meghódítsa. Egy másodperc alatt megértették, mit
kell tenniök és olyan gyorsan fogtak hozzá a szivük szerint való
munkához, hogy védekezésre még csak gondolni sem lehetett. Az utasok
sikoltozva, rémülten menekültek előlük. A baloldalon néhány vasutas
megpróbált elébük állni. De kétszer lezuhant az összehajtott kasza, két
ember véresen bukott fel, és a parasztok diadalmasan rohantak előre. A
pálinka, amit órák óta ittak, a vér, amelyet láttak, az erejük tudata és
az egymás eszeveszett diadalmas rikoltozása örjöngően részeggé tette
őket.
– Minden urat megölünk most, ordította az egyik, és egy lokomotívra
ugrott fel.
A fűtő lehajította.
– Barom, mondta neki, én nem vagyok úr.
– Nadrágot hordasz. Most meghalsz kutya.
Nyolcan rohanták meg a lokomotívot és egy perc mulva véres fejjel
hajították át a fűtőt a mellvéden. A főroham a vendéglő felé indult. Az
üvegablakok csörömpölve hullottak szét az asztalokra, nehéz kaszák
csörrentek le, és egy félperc alatt el volt foglalva a vendéglő, a
konyha és a pince.
Az utcán a kivert utasok és a vasúti személyzet köré óriási néptömeg
gyült össze. Az emberek elkeseredve szidták a rendőrséget.
Öt perc mulva jött egy szakasz rendőr. Az érkezés oldala felől indultak
be a pályaudvarra. Átmentek a nyitott előcsarnokon kivont karddal és
készen tartott revolverrel. A bejáró ajtóknál nyolc paraszt üldögélt és
ivott. Likőrös palackok állottak előttük a vendéglői zsákmányból. Mikor
a rendőrök feléjük közeledtek, felugrottak. A kaszáik, most már mind
felverve, ott állottak a falhoz támasztva. Nyolc kasza suhogott a
levegőben. A rendőrparancsnok egy percre habozva állt meg. A kard itt
nem használ semmit. Elő a revolverrel. De megpróbálta, nem mehetne
inkább szép szóval valamire.
A parasztok nem is válaszoltak a beszédre. Megindult a nyolc kasza.
Revolversortűz dördült el. Három ember felbukott, de öt éles villogó
kasza sustorogva, recsegve suhogott közéje a revolveres csapatnak. A
kasza suhintását nem lehet kivédeni, a kasza suhintása elől nem lehet
kitérni, a kasza suhintása eltépi a lábat, felszakítja a gyomrot és egy
recscsenéssel metszi el a torkot. Néhány revolverlövés eldördült még; de
a rendőrcsapat fele azután véresen vergődve feküdt a földön, a másik
fele pedig véresen rohant ki a szabadba.
Künn eszeveszett rémület támadt. Az emberek tolongtak, ellökték,
megtaposták egymást, riadtan igyekeztek menekülni és a rémület
szétszórta a hírt:
– A parasztok ki akarnak törni. Mindenkit le akarnak gyilkolni.
Budapest egy percig – úgy tetszett – védelem nélkül, gyáván remeg,
kiszolgáltatva kétszáz kasza ellenállhatatlan, véres rohamának… Ha azok
ott benn kitörnek, nincs ami feltartsa őket. De a parasztokat
bennmarasztalta a vendéglői zsákmány. És az új tömeg, amelyet a
kiváncsiság künn a menekülők helyébe szorított, őrjöngve, dühösen
kiabálta:
– Katonákat! Katonákat!
A tömeg egyre nőtt. Elöntötte a pályaudvar környékét és lefolyt az egész
Kerepesi-útra. Vágtató kocsin jött ki a főkapitány, revolveres
rendőrcsapatokat állított minden kijáratra.
– Ha csak mutatkozik is valamelyik, lőjjétek le. Nem szabad
kibocsátanunk őket, ha már benn ők az urak.
Benn azonban részegen szervezkedtek a parasztok. Nem akartak kijönni.
Minden kijáró elé őrséget állítottak, néhány embert a pincébe küldtek le
és néhány fiatal legény ételt hordott a többieknek.
A főkapitány a vasúti főnököt hivatta és megkérdezte tőle,
gondoskodott-e róla, hogy a vonatok ne jőjjenek be a belső pályaudvarra.
Az állomásfőnök elsáppadt:
– Jézus Máriám, mondta, most jön a konstantinápolyi express.
Rohanni kezdett felfelé. De már későn volt. Az üvegtető alá zakatolva,
harsogva rontott be az előkelő sárga vonat. A parasztok üvöltve
fogadták. A vonat utasai meglepetve, megriadva nézték a véres kaszájú
népet; de a csodálkozásra is alig volt idő. A parasztok felugráltak a
kocsikba, és egy félperc mulva a konstantinápolyi expressz ki volt
rabolva; néhány utasa véresen hevert a kocsipárnákon és az utasok többi
része összetörve véresen menekült ki az utcára. Künn harsogó zúgás,
felháborodott tombolás fogadta őket.
– Borzasztó! Budapesten történjék ilyesmi… Európai botrány… Egy
nemzetközi vonat…
A remegő menekülőket megnyugtatták róla, hogy ebben a tömegben nem
fenyegeti őket veszedelem. A főkapitány idegesen nézegetett a
kerepesi-út felé.
– Nem hall trombitaszót? – kérdezte egy rendőrfelügyelőtől.
– Nem.
Végre felharsant a trombitaszó. Két század huszár jött, csendes lépésre
lassítván a tömegben lovai erős ügetését. Az ideges tömeg
megkönyebbülve, ujjongva fogadta őket. Viharos éljenzések
nyugtalanították a huszárlovakat, és az őrnagy, aki a csapat élén
lovagolt, káromkodott. A főkapitány odament hozzá és bemutatkozott neki.
– Mit parancsol? – kérdezte az őrnagy.
– Kérem, mondta a főkapitány, szállíttassa le az embereit, töltesse meg
a karabélyokat és tisztíttassa meg a pályaudvart.
– Sajnálom mondta az őrnagy, erre nem vállalkozhatom, már csak azért
sem, mert nincs mivel megtöltetnem a karabélyokat. Nem hoztunk éles
töltést.
– Akkor várunk a gyalogságra. Addig kérem, tessék kíméletesen
hátraszoríttatni onnan a tömeget a Kerepesi-út felé.
A huszárok lassan belovagoltak a tömegbe és az emberek dühösen
káromkodva torlódtak visszafelé. Egy negyedóra mulva jött a gyalogság:
három század egy alezredes vezetése alatt. A főkapitány elmondta, mit
akar. Az alezredes bólintott. Kiadta a rendeletet, hogy három század
három oldalról induljon be a pályaudvarra, megtöltette a fegyvereket és
végül megparancsolta:
– Nem szabad megvárni, míg közel jönnek a kaszákkal. Semmit sem szabad a
szuronyra bízni. Mindent golyóval.
Odafordult a főkapitányhoz:
– Kérem, tessék az egész környéket megtisztíttatni az emberektől, mert a
golyóink még a szomszéd házak falán is átmehetnek.
A főkapitány összeráncolta a homlokát és azt kérdezte:
– Nem gondolja jobbnak, alezredes úr, hogy most ne bántsuk ezeket?
Estére mind lerészegednek, akkor vérontás nélkül ártalmatlanná tesszük
őket.
– Én jobbnak gondolom, mondta az alezredes, de nekem az engedelmesség a
kötelességem.
– Akkor kérem, hagyjuk egyelőre az energikusabb eszközöket. Akkor csak
azt kérem, maradjon itt a három század és álljon rendelkezésemre, ha
szükségem lesz rá. Blokirozni fogjuk őket. Ne gyilkoljunk felesleges
módon.
Az állomásfőnök is parancsot kapott:
– Az összes vonatok a külső pályaudvaron álljanak meg. Onnan indulnak is
a vonatok. A csarnok kijáratát katonaság fogja őrizni.
Három század új katona érkezett. Most már az egész pályaudvart
körülfogták és minden nyíláson és minden ajtón szuronyos puskacsövek
néztek befelé. Benn lárma volt, zúgás, csörömpölés. A parasztok mindent
összezúztak. A várótermek felszerelését széttépték és szétszórták, a
vendéglőben összetörtek mindent, ami összetörhető volt. Tíz-tizenöt
ember közülük – magasra emelve a kaszáját – déltájban megpróbált
kitörni. Az érkezés oldalán jöttek kifelé, azzal a harci kiáltással,
hogy megölik az urakat. Nekiindultak a szuronyoknak, amelyek elébük
szegződtek. Nyugodtan jöttek előre a magasra emelt kaszákkal. Ekkor
közébük lőttek. Hatan felbuktak, a többiek visszarohantak az üvegtető
alá. Azután benn maradtak. Benn még mindíg nőtt a lárma, azután vad
énekszó hallatszott ki. Künn álltak a katonák, mögöttük, elöntve az
egész Kerepesi-utat, tolongtak az emberek, és a tömeg mögött idegesen,
türelmetlenkedve, elképedve és haragosan várt Budapest.
Lassan jött az este. Belülről tűzfény vöröslött ki. A parasztok az
összetört bútorokból máglyát raktak. Azután ujra énekszó hallatszott,
néha még valami csörömpölés. Jött az éjszaka és csend lett. Budapest
idegesen, elszoruló lélekzettel várt künn.
Éjfél után teljes lett a csend. Ekkor megkezdődött a visszahódítás. A
katonák előreszegzett szuronyai mögött lassan, halkan, óvatos és
aggodalmasan vigyázó stratégiával benyomultak a rendőrök. A tető
villámlámpái össze voltak törve, kézi lámpásokkal világították meg az
utat, a perront, a várótermeket. A szuronyok idegesen rezzentek meg
néha. De ellentállás nem volt. A véres kaszák a földön hevertek. És az
üvegtető alatt, a várótermekben, a pincében, a bennmaradt vasúti
kocsikban egymásután szedték össze a rombolás, piszok, pálinka, pezsgő
és vér között részeg álomban fekvő aratókat.