Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az
asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és
minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve
várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az
asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos
teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett.
– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép
ez az asszony.
Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a
Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a
baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával
foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a
dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.
– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat
megfosztanom.
Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt.
Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a
tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető
arccal, de nagyon komolyan mondta:
– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene
megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és
imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.
– Gál, mondta nevetve az asszony, milyen bolondokat beszél maga!
Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő
éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és
elkeseredve állapította meg:
– Szépen vagyok. Szerelmes lettem belé…
Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott,
ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett
gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a
mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt.
Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg
akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az
asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia
kellett neki.
Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál
sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen
vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment
hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál
szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte,
hogy a torka lázasan száraz.
Nehezen beszélgettek.
– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.
– Hová? Meddig? Minek?
– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát
elfelejtsem.
– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.
Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást
és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a
szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.
Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.
– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?
Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:
– Legyen a feleségem.
– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.
– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…
Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá
és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben
eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is
gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes
ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak
kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan
mondta:
– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…
Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre
nyujtotta és dadogva kiáltotta:
– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!
Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott,
megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan
súgta neki:
– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy
meghaljak?
Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy
diványra.
– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.
– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.
– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.
Az asszony előre nyujtotta a karját:
– Ne!… Nem!…
– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és
győzelmesen.
Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem
védekezett többé.