Az asszony egy karosszékben ült. Jött Girálthy.
– Ma lesz a napja, mondta, hogy velem szépen kikocsikázik.
– Nem, nem, szólt az asszony bágyadtan, nem merek emberek elé menni.
– Emberek elé menni nem is fog. Egy óra mulva ideáll a ház elébe egy
zárt kocsi. Beülünk. Kikocsikázunk a városból és kinn a Fáczányos erdő
tájékán leeresztetem a kocsi tetejét.
– Nem tudok…
– Tud és jönni fog.
– De mit szólnak az emberek?
– Az emberek semmit se szólnak. Már el is felejtik az egész dolgot.
Három hét sok idő. És túlságosan sok arra, hogy maga még tovább is beteg
legyen. Nem elég, hogy a felriadozásokból, sikoltozásokból kigyógyult.
Egy hét alatt talpon is kell lennie. Érti?
– Igen, mondta mosolyogva az asszony. Maga olyan jó hozzám.
– Ha csakugyan jó vagyok, azt azzal kell meghálálnia, hogy siet a régi
vidám és erős asszony lenni.
Az asszony mosolygott és egy óra mulva beült a kocsiba. Kinnt nagy
lélekzettel szítta be az erdő esti levegőjét és egy öt perces sétát is
tett. Mikor hazajöttek, piros volt az arca és mosolygott. Girálthy
mindennap kétszer ment fel hozzá és órákat töltött nála. Mulattatta és
megnevettette, udvarolt neki és szigorú volt hozzá, virágokat és
könyveket vitt neki, és az asszony tíz nap mulva egészséges volt. Pár
napra rá részt vett egy tennisz-partieban és az volt, aminek Girálthy
kívánta, a régi vidám és erős, mindenkinek tetsző és magának legjobban
tetsző asszony.
Girálthy felment hozzá egy este.
– Ilka, kérdezte tőle, Ilka, jól van?
– Igen.
– Egészen jól?
– Nagyon jól.
Girálthynak reszketett a hangja az izgalomtól.
– Ilka, mondta, akkor meg kell most mondanom magának, hogy szeretem.
Az asszony riadtan emelte fel a kezét:
– Ne!… Nem!… mondta dadogva.
– De igen. Ezt el kell mondanom és ezt meg kell hallgatnia. Hiszen
látnia kellett.
A hangja mélyebb lett, hogy szinte hörgött az izgalomtól; az asszony
felé nyujtotta a karját.
– Ilka, hát én imádom magát. Én megőrülök. Akarom magát. Maga kell
nekem.
Az asszony ijedten húzódott össze a székén és nem szólt.
– Ilka, mondta Girálthy csendesebben, legyen a feleségem.
Az asszony rémülten egyenesedett ki.
– Nem! Nem! Azt nem! – kiáltotta élesen.
– Hát ha azt nem, hát akkor… akkor… Én nem bírom ki, Ilka. Miért nem
akar? Miért vonakodik? Miért zárja be a fülét? Ilka, maga fiatal,
élvezze az életét. Ilka, magának fogalma sincs róla, milyen
gyönyörűségeket utasít el magától. Ne legyen süket. Akarjon szeretni. A
maga fiatalságának szerelem kell. Ne fojtsa el magában ezt a hangot.
Éreznie kell ebből valamit. Hallgasson az erős, izmos, szép fiatal
testére.
Odacsúszott az asszonyhoz, megfogta a kezét és a testére suttogta rá a
lázas könyörgését.
– Ilka! Könyörgök! Ilka!
Az asszony visszahúzta a kezét.
– Nem! – mondta – nem, nem!
Girálthy ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka és reszketett az
egész teste.
– Nem? – kérdezte keményen és élesen. Nem? Engem is elrúgsz? Te férfiölő
asszony akarsz lenni?
Az asszony ijedten nézett rá és Girálthy dühödten, kegyetlenül és durván
beszélt le hozzá:
– Teneked minden emberéletnél többet ér a te meddő tisztességed, a te
gyilkos és becstelen becsületed? Teneked emberéletek kellenek?
Megállt egy másodpercig, azután minden kegyetlenséget egy mondatba
gyűjtve lassan és rekedten mondta:
– Én is ideállok hát majd egy este az ablakod alá…
Az asszony ekkor felugrott. Fehér volt az arca. A rémült szeméből
könnyek hullottak le. A Girálthy szájára tette a kezét és a keze hideg
volt.
– Ne, dadogta reszkető ajakkal, ne, ezt ne mondja… Csak ezt ne… Inkább
akármit…
Girálthy ránézett. Az asszony keze az ajkán volt. Megfogta és
odaszorította. Az asszonynak az egész teste reszketett és zokogás
töredezett fel az ajkán.
– Ne, mondta halkan, csak azt ne. Inkább akármit…
Girálthy ekkor átkarolta és magához szorította. Az asszony még
védekezett. Gyenge kézzel le akarta magáról fejteni a Girálthy karjait.
De Girálthy lihegve és fenyegetően mondta:
– Ilka!…
A szoba egészen besötétedett. És az asszony szepegő sírással, egy mély
sóhajtással megadta magát.