Gál másnap látogatóba vitte Girálthyt. Délben azután kimentek a korzóra.
– Nálunk, mondta Gál, a Wesselényi-utcát híjják korzónak, mert délben
itt szokás sétálni.
Megálltak egy sarkon és Girálthy nézte az asszonyokat.
Egy finomfejű, barna asszony ment el előttük. Gömbölyű arca volt, kis
gödrökkel, szelid és meleg tekintete és teli, friss, naiv szája. Gál
köszönt neki.
– Te, mondta Girálthy, ki ez az asszony? Én ezt ismerem.
– Ez, fiam, Mertz Károlyné. Özvegyasszony. Gazdag. Egy öreg
építésvállalkozó volt a férje.
– De a leánykori neve?
– Gondolom: Tóthy vagy Fóthy…
Girálthy csettintett a kezével.
– Hohó, hogy ez nem jutott eszembe. Fóthy Ilka. Hiszen földim. Aradi.
Egy házban laktam vele. Sőt együtt játszottam vele, mikor ő nyolc éves
volt, én meg tizenegy. Ez az asszony most huszonnyolc éves. Hány éve
özvegy?
– Négy.
– És?
– Mit: és?
– Kihez fog férjhez menni? Ki a szeretője? Vagy kik a szeretői?
– Senki és senkik. Ez az asszony jár színházba, bálba, jár korcsolyázni,
jár tenniszezni; jól mulat és jól él, de se férjhezmenni nem akar, se
szeretője nincs.
– Bizonyos?
– Egészen bizonyos. Ha volna, már második napon tudná az egész város.
Róla különösen. Mert őt különösen figyelik.
– Miért?
– Mert bosszantó dolog: látni ilyen nyugodtan, ilyen elégedetten, ilyen
gazdagon és ilyen hozzáférhetetlenül egy asszonyt. Az asszonyok
megpukkadnak, ha ránéznek. Ő különben se vigyáz nagyon a nyelvére és
mindenkinek mondott már egy-két sottise-t. Nagyon is biztos a maga
dolgában. Azonkívül: nem tartozik se a dzsentrihez, se a zsidókhoz, se a
Fehér kereszt-klikkhez, se a Népkonyha-klikkhez. Hát gyűlölik és
figyelik.
– Mondd: buta ez az asszony?
– Miért?
– Csak buta asszony maradhat négy évig özvegyen vagy szerető nélkül, ha
ilyen teste van. És ha gazdag.
– Na, nem épen buta. Nem is okos. Szép és ápolja a szépségét.
Girálthy gondolkozott.
– Visszajön még erre? – kérdezte azután.
– Igen.
– Mutass be neki. Felújítom vele a gyerekkori barátságot.
– Szerencsét próbálsz?
– Majd meglátjuk.