A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat
túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy
rákiáltott:
– Pista!
A szőke fiatal ember megfordult és feléje sietett:
– Szervusz, mondta, én a vonat másik végén kerestelek.
Megölelték egymást.
– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a
táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.
– Dehogy nem kaptam meg, mondta Gál. Nem olyan nagy város Marosvár.
– Annál jobb. Hát mi újság?
– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz,
háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot
csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép
asszonyok festője. Öt hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer
forintot.
– Jó. Köszönöm. Hát te mit csinálsz?
– Vezetem az ügyvédi boltot.
– Megy?
– Igen.
– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy
huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.
– Én fiatal vérszopó vagyok.
– Mindegy. Téged nem gyűlöllek. Te kedves vagy.
Hordár hozta a Girálthy nagy kofferjét és felrakta egy fiakkerre.
– A Hungáriába, mondta Gál a kocsisnak.
Behajtattak a fogadóba, Girálthy átöltözködött.
– Mit csinálunk most? – kérdezte Gáltól.
– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes
társaságommal.
Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel
kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok
ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal
ember ült már. Bemutatta:
– Girálthy, a híres festő, az unokatestvérem.
Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután
beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt
miről beszélniök.
Tíz óra felé élénkség támadt a kávéházban. Nők jöttek be.
– Mi az, kérdé Girálthy, az asszonyok is járnak nálatok kávéházba?
– Csak színház után.
Girálthy nézegette az asszonyokat.
– Csinosak, mondta elégedetten.
Gál bólintott a fejével.
– Igen. Csinosak. – Iszol egy kis bort?
– Egy pohárral, mondta Girálthy.
Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az
asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két
üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.
Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a
billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották
a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat
vágtak a földhöz, cigányt hozattak.
Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.
– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a
neveiket.
– A huszár, a főhadnagy, az báró Kurt Ödön.
– Micsoda báró?
– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete,
cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál.
Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez
kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a
szerencséjét. Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután
kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem
ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt
Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami
pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia.
Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény
Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus.
Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.
– És ez a te társaságod? – kérdezte Girálthy.
– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék
távoli rokonságban, be se fogadtak volna.
– És mit csinálsz velük?
– Iszom.
– Mindennap?
– Majd mindennap.
– Hát élvezet ez?
– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók,
kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és
széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de
még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.
– Szegény fiú. És asszonydolgokban hogyan állasz?
– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják érdemesnek asszonyok után
futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.
– Szegény fiú, mondta Girálthy még egyszer őszinte részvéttel.